Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyörűség

 

 

 

 Kutatások folytak Drakula családfája kapcsán, amit a vámpírológus Temesvár környékén folytatott. A család egyik tagja, Kasper Moritznoff vérbankot tart fenn, illetve működtet Temesváron, míg a másik családtag koporsókat készít és árul. A vérbankár fekete körgalléros köpönyeget visel és büszke származására, előkelő, arisztokratikus külsejét elsősorban hölgyek elbűvölésére és elcsábítására használja. Fajfenntartási gondjai azonban akadnak, hiszen egyetlen vámpír sem teremthet magának gyermeket a Herceg (A Telihold Klánjának egy városi vezetője) engedélye nélkül áll Pivárcsi Drakula gróf és társai című kötetében, amelyet 2003-ban jelentetett meg Budapesten a Palatinus Kiadó. A Drakula-portrét mindemellett bensőséges vonásokkal gazdagítja a szerző, miszerint a vámpír alapjában véve méltóságteljes megjelenésű, nyugodt természetű, hideg szemű és megközelíthetetlen lény. Nagyjából olyannak képzelhetjük el, mint Samuel Wolfensohnt, a Világbank elnökét, mindaddig, míg a vámpír le nem lepleződik. De ebben ne reménykedjünk intenzíven, hiszen az ilyesmi hosszú folyamat, mert idézzük a kötetből a vámpír többnyire szívélyes modorú az emberekkel szemben.   

 

Kerekes Roadmovie Tamás

 

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

 

 

 

 

Szerző: Frank Herbert

 

Joggal mondhatta Weiner Heisenberg rövid harvardi tartózkodása után, hogy komoly ember nem tartózkodhat három hétnél tovább egy campuson, ahol a legjobb bor is csak másodosztályú.(Timur Link). S már csak az a kétely marad megoldhatatlan, hogy Schrödinger macskája a ládához, vagy a koszthoz hű.

A kötet utolsó oldalán már azt is elképzelhetjük, hogy milyen érzés denevérnek lenni. Miután túljutottunk az evolúció feltételezett kauzalitásán (Bunge: Az okság) vélhető fakticitássá válik, hogy a gondolati kleptománia örömet lop az életünkbe, s ennek Frank Herbert az egyik legkiválóbb spirituális mestere. Az író virtuóz módon lavírozik a különböző létformák közt, hol ütköztetve, hol a közös nevezőt keresve, egy lélegzetelállítóan izgalmas krimiben, ahol az álnok válnok dönti el a szénláncú jövőt. A kötet kapcsán fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a könyv fundamentumaiban rázza meg a lét és az evolúció eddig háborítatlan összefüggését, egy olyan összefüggésrendszerben mondhatni kozmobiológiában, ahol a szociáldarwinizmust évismétlésre köteleznék Az is mesteri, ahogy a szerző a különböző létformákhoz más és más grammatikai eszközökkel közöl és érzékeltet. A narratíva dinamizmusa mint egy vadiúj Bugattié, s már lobognak is a partjelző színes zászlók. Werner Heisenberg alapvetésében még nyelvtanilag elkülönül rész és egész, a kötetben azonban, ha hihető Heisenberg eredeti állítása, miszerint mindenik elemi szám mögött platóni idea áll, a nyájas olvasó cafatokra rágja körmét az utolsó oldalig.

 

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

 

 

 

Hiánypótló jelleggel először jelenik meg magyar nyelven Frank Herbert Heisenberg szeme című regénye. A történet először 1966 júniusa és augusztusa közt jelent meg több részletben, az amerikai Galaxy magazinban. A cím Heisenberg határozatlansági relációjára utal, ami a kvantummechanika egyik alapelve. Ez az összefüggés azt állítja, hogy nem tudjuk egy részecske bizonyos megfigyelhető változóit egyszerre tetszőleges pontossággal megmérni azonos pillanatban, még elvileg sem. Ezt az elvet bontja ki könyvében Herbert molekuláris szinten, egy születendő gyermek génállományának kialakulásával kapcsolatban, és a történet hátterét adó furcsa társadalom viszonylatában is.(fantasyfan)

A kiadó:

A távoli jövőben az emberiség merev kasztrendszerben él. A Földet eonok óta a halhatatlan optimberek irányítják. Hatalmuk korlátlan és megkérdőjelezhetetlen. Génsebészeti úton manipulált és a múlt felől tudatlanságban tartott közemberek végtelen milliói szolgálják őket. Az utódnemzésre csak a kiváltságos kevesek kapnak engedélyt, de még ők is csak elvétve produkálnak életképes utódot. A génmódosítások eredményeként az emberek akár évszázadokig is élhetnek, ha a megfelelő enzimtartalmú szerekkel kezelik őket. Az optimberek azonban csak a leghűségesebb és leghasznosabb szolgáiknak biztosítják a hosszú élet kegyét.

 Dr. Vyaslav Pottert, a Központ génsebész specialistáját egy napon különleges esethez hívják. A metszésre váró embrió rendelkezik mindazzal a potenciállal, ami lehetővé tenné, hogy optimber váljon belőle. Ám egy ismeretlen külső erő hatására a génsebészeti beavatkozás eredménye egy olyan magzat lesz, melynek, ha felnő, nem lesz szüksége enzimbevitelre a hosszú élethez, ráadásul képes lesz egészséges, élő gyermekek nemzésére. Potter tudja, hogy az életével játszik, mégis képtelen rá, hogy elpusztítsa a embriót, mely veszélybe sodorhatja az optimberek uralmát…

 

 

 

„Bár az önhitt ember gyakran öltözik a dicsőség köntösébe, a hatalom szavaiba, bár sokszor emeli ki saját nagyságát, szenvedélye halálszenvedély. Oidipusz lányának kecses alakja, a fekete kendővel keretezett halottsápadt arccal, egy csapásra leleplezte vad hajlamát, hogy saját létezését csak az élő, bizonytalan, zavaros környezet eltávolításával erősítheti meg, csak azzal, hogy elszakítja magától az élvezetet, azaz csakis egy önpusztító győzelemben, ami engem megrémít.”

„Mégis, mit képzel ez magáról?«

 Az öltönyös, nyakkendős férfi ellenkezést nem tűrő módon tör magának utat a hivatal ajtaja előtt összegyűlt kis tömegen át, pedig a sorban álláshoz sorszámot kell húzni (a cetlit pedig odabenn visszaadni). Önhatalmúlag kinyitja a tisztviselő
gondosan csukva tartott ajtaját, és még át se lépte a küszöböt, már bele is kezd a mondókájába, megkövetelve a rá irányuló figyelmet. Meg is kapja. Arrogancia. Anélkül beszél, hogy közben meghallgatná a másikat is. Nem is törődik azzal, hogy beszélgetőpartnere épp vitába akar szállni vele valamiről. A tanár bízik magában. Mindig mindent tud, mindig igaza van, mert ő a tanár, és azért tanár, mert mindig igaza van. A leghalványabb gyanú sem él benne, hogy esetleg a másiknak is lehet akár egy újszerű nézőpontja a témával kapcsolatban. Abból indul ki, hogy ő mindent tud. Vagy legalábbis ezt gondolja, ettől az egész kissé komikus lesz. Nagyképűség. Politikus, emellett sok pénze is van. Külsőre átlagos, nincs benne semmi különös. De az érződik, az lerí róla, hogy nagy a hatalma. Képzeletében végtelenül sikeres, magát különleges, egyedi lénynek gondolja. Nem fél attól, hogy baklövéseket vagy hibákat követ el, mert imádóinak csapata mindig kész az ő döntő súlyú szavát elfogadni. És ez tetszik neki. El tudja hitetni, hogy minden neki köszönhető, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok, a „törvény előtti egyenlőség”. Méltatlankodik, ha valaki megkísérelné úgy kezelni őt, mint a többieket. Ez az „előjoga” valamiképpen a tetteiben is megjelenik, és ez még hatalmasabbá teszi őt. Önteltség. Egy másik államférfi : a semmiből küzdötte fel magát, keményen megdolgozott az elismerésért, és szert tett arra a képességre, hogy mások gyengéit kihasználja. De túl régóta gyakorolja a hatalmat, ezért úgy gondolja, hogy csak ő alkalmas erre a feladatra, ő érti a legjobban. Központosító személyiség. Szereti hűséges végrehajtókkal körülvenni magát, nem hagy teret sem az ellenségnek, sem az építő kritikának. Amikor végre felüti a fejét az elégedetlenség és a viszály, ezeket nem is érzékeli, mivel meg van győződve arról, hogy mint mindig, most is ura a helyzetnek, sőt bárkit egy csapásra el tud hallgattatni egy újabb dührohammal. Biztos magában, biztos a győzelemben. Amikor pedig elbukik, vereségén kisgyermekként csodálkozik. A mindenhatóság képzete.”

Minden bűn kezdete: a gőg - értékeli a katolikus hét főbűn listavezető törvényszegését a könyvsorozat újabb kötetének első fejezetcíme. S valóban a bukott angyalok vezetőjében, Luciferben fogant meg a kevélység tulajdonsága, s lett a gonoszság atyja, Sátán. Az olasz szerzőnő szokatlan, a vallásos hagyománytól függetlenül, mai szemlélettel vizsgálja e vétket vagy inkább jellemvonást. A fülszöveg ekként írja le a bűnök királynőjét: Beszél, anélkül, hogy másokra figyelne, és mindig igaza van: nagyképű. Megvan a pénze és a hatalma, azt akarja, hogy minden tőle induljon ki: öntelt. Gyönyörű és elérhetetlen, minden mozdulatában saját testére összpontosít: hiú Ha egy ember élete egészében erényes, sőt tökéletesen erkölcsös lenne, és a gőg koronázna meg ennyi erényt, akkor az önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy rontó árnyékkal beborítva, megsemmisítse ezt az életet. A gőg egymagában, lévén a bűnök legsúlyosabbika, képes kárhozatra rendelni az embert.

Ke­vély­ség, fös­vény­ség, bu­ja­ság, irigy­ség, tor­kos­ság, harag, jóra való rest­ség – ez a hét ki­fe­je­zés a bűnök egész uni­ver­zu­mát fog­lal­ja össze. A hét fő­bűn­re az ókori vi­lág­ban a go­nosz meg­tes­te­sü­lé­se­ként te­kin­tet­tek, a zsi­dó-ke­resz­tény kul­túr­kör­ben pedig az er­kölcs­te­len­ség meg­fé­ke­zé­sé­nek egyik fő­pil­lé­re­ként ka­pott ki­emelt sze­re­pet. Mit mon­da­nak ezek a ki­fe­je­zé­sek nap­ja­ink­ban? Mi ma­radt meg egy­ko­ri vég­ze­tes és ve­sze­del­mes ter­mé­sze­tük­ből?

Vajon sze­re­pet kap­nak-e ko­runk tár­sa­dal­má­ban is, vagy netán már el­avult­nak szá­mí­ta­nak egy olyan vi­lág­ban, ahol „min­den el­megy”, ahol már min­den ha­tárt meg­szeg­tünk. Fel­ele­ve­nít­he­tők és új­ra­ér­tel­mez­he­tők, netán be­épít­he­tők a pszi­cho­ló­gi­á­ba és a pszi­cho­ana­li­ti­kus te­rá­pi­ák­ba? Egy biz­tos: vé­tek­ről és bűn­ről lehet idő­sze­rű­en be­szél­ni. Ebben az új so­ro­zat­ban hét tudós kutat az újabb vá­la­szok után. A fő­bű­nö­ket egé­szen szo­kat­lan, mai szem­lé­let­tel vizs­gál­ják, amely már távol áll attól a val­lá­sos ha­gyo­mány­tól, amely­ben ere­de­ti­leg meg­for­má­lód­tak. Kor­sze­rű­en, in­kább ki­áll­ha­tat­lan szen­ve­dély­ként ér­tel­me­zik őket.

A hoz­zá­juk való vi­szony az em­be­ri­ség azon ké­pes­sé­gét fe­je­zi ki, amellyel kü­lönb­sé­get tesz jó és rossz kö­zött. Be­szél, anél­kül, hogy má­sok­ra fi­gyel­ne, és min­dig igaza van: nagy­ké­pű. Meg­van a pénze és a ha­tal­ma, azt akar­ja, hogy min­den tőle in­dul­jon ki: ön­telt. Gyö­nyö­rű és el­ér­he­tet­len, min­den moz­du­la­tá­ban saját tes­té­re össz­pon­to­sít: hiú. A ke­vély­ség a bűnök ere­de­te: ta­la­já­ból táp­lál­ko­zik a többi bűn, me­lyek mind ennek kü­lön­bö­ző for­mái. A ke­vély­ség ugyan­ak­kor a csúcs­pont­ja és a be­te­tő­zé­se is ugyan­en­nek a sor­nak: a bűnök ki­rály­nő­je. Tehát ha a többi mind hi­á­nyoz­na, ha egy ember élete egé­szé­ben eré­nyes, sőt tö­ké­le­te­sen er­köl­csös lenne, és a gőg ko­ro­náz­na meg ennyi erényt, akkor az ön­ma­gá­ban ele­gen­dő lenne ahhoz, hogy rontó ár­nyék­kal be­bo­rít­va, meg­sem­mi­sít­se ezt az éle­tet. A gőg egy­ma­gá­ban, lévén a bűnök leg­sú­lyo­sab­bi­ka, képes kár­ho­zat­ra ren­del­ni az em­bert. Ere­det és csúcs­pont.

 

 

 

Kirill, a teljesen átlagos, hétköznapi moszkvai fiatalember egy nap arra ér haza, hogy lakásában egy idegen nő lakik, aki ráadásul okmányokkal tudja igazolni, hogy már három éve övé a lakás. Az értetlen férfit végül rendőrök vezetik el. Munkahelyén azt állítják, a nevét sem hallották soha. Az összes hivatalban csak az idegen nő neve szerepel minden iraton. Kirillt a barátai, ismerősei egyik napról a másikra elfelejtik, mintha sosem látták volna. A személyi igazolványa is megsemmisül. Mikor végleg kilátástalanná válik a helyzete, egy ismeretlen felhívja a mobilján, és új munkát ajánl neki, amolyan vámtisztviselői feladatot – egy más világokba vezető átjárónál. Kollégái, a „funkcionálisok” rendkívüli képességekkel rendelkeznek: szinte legyőzhetetlenek, sebeik villámgyorsan begyógyulnak, a betegségek elkerülik őket, lényegében csaknem halhatatlanok. Az egyedüli bökkenő: nem távolodhatnak el néhány kilométernél messzebbre állomáshelyüktől.

És hogy mik ezek a más világok? Egy nagyszabású kísérlet részei, amelyben az embereknek a laboratóriumi fehéregerek szerepét szánták. Vajon szembeszállhat-e egyetlen ember egy ekkora tervvel? Van-e esélye megmenteni az emberiséget – vagy akár csak saját magát?

 

A szerző nem kispályás

 

. Persze semmi sem történik ok nélkül, így Kirill hamarosan lehetőséget kap, hogy funkcionálisként egy világok közti átjárót vigyázzon. A furcsa pozíció mellé állomáshelyük körzetében hatalmas fizikai erő és csaknem teljes sebezhetetlenség is jár. Ahogy azonban hősünk egyre többet tud meg a saját fajtájáról és a többi világról, amire ajtót nyit, lassan körvonalazódik benne a szörnyű felismerés, miszerint világunk csupán egy óriási kísérleti terep és az emberiség nem több tesztalanynál.(ekultura.hu)

A regény tulajdonképpen a főhős elbeszélése, vagy inkább előadása a történtekről és pont attól annyira szimpatikus, hogy egy hétköznapi ember szemén keresztül és az ő elmondásában jelenik meg, aminek közvetlenségét csak még inkább fokozza sajátos humora, az „Önökkel történt már olyan...?”-kezdetű kérdések-leírások rendszeres használata, és ezáltal az olvasó bevonása a cselekménybe. A köznyelvi, vagy közérthető stíluson kívül persze a kötet legnagyobb erőssége mégiscsak a jól kigondolt és felépített ötlet, a karakterek,  továbbá hősünk esetenként kiszámíthatatlan viselkedéséből fakadóan a folyamatos bonyodalom, aminek köszönhetően egy feszes tempójú, fordulatokban, olykor akcióban és izgalmakban bővelkedő cselekményt kapunk. 

 

Az Őrség- és az Ugrás-könyvek Európa-díjas szerzőjének újabb regénye sem okoz csalódást rajongói egyre növekvő táborának, hiszen ismét megkapó közvetlenséggel mesél egy emberfeletti körülményekkel szembesülő kisember hőssé válásáról.(harmonet.hu)

 

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

 

Szergej Lukjanyenko: Világok őre

Kiadó: Metropolis Media Group 

 

 

 

 Metropolis Media

 

A kalandvágyó és agyafúrt régiségkereskedőről szóló regényciklus negyedik kötetében Alex Benedictnek és hűséges társának, Chase Kolpathnak mindenre elszánt titkos ügynökökkel és kegyetlenül számító politikusokkal kell szembeszállniuk, ha le akarják rántani a leplet a világtörténelem egyik legborzalmasabb összeesküvéséről.

„Irgalmas Isten, mindnyájan halottak…” – ezek voltak Vicki Greene, a világhírű horror szerző utolsó szavai Alex Benedicthez, melyek egy sebtében elküldött üzenetben érkeznek meg a régiségkereskedő irodájába egy tetemes összegű átutalás kíséretében. A sok mindent megélt páros azonnal a hátborzongató szavak nyomába ered, azonban válaszok helyett csupán újabb rejtélyekre bukkannak.

A baljóslatú üzenet elküldése után Vicki Greene önként vetette alá magát teljes emlékezet-törlésnek, ezzel eldobva magától sikeres életét és sokat ígérő karrierjét. A fiatal írónő utolsó útját követve Alex és Chase a félreeső Salud Afar nevű bolygóra utaznak, mely a galaxisok közötti sötét, üres térben kering magányos napja körül. Éjszaka csupán egy halovány csillag dereng az égen, a Callistra, avagy az Ördög Szeme. Mégis milyen iszonyatra lelhetett Vicki Greene ezen a bolygón, amelynek az emlékével még veterán horror író létére sem tudott megbirkózni?

Alexnek és Charennek nincs sok ideje kideríteni az igazságot, azonban titkos, éjszakai felderítőútjaik során nem csak az Ördög Szeme figyeli őket. A köztudottan kísértetjárta bolygón sokan vannak, akik bármire képesek lennének, hogy titokban tartsák a szörnyű tényeket – melyektől emberek milliárdjainak élete függhet –, és sokkal kegyetlenebb eszközök is vannak azoknál, amelyekkel egy írónőt mentális öngyilkosságba lehet kergetni.

A regény első részében Alex Benedict és Chase Kolpath azért küzdenek, hogy megfejtsék a Salud Afar borzalmas rejtélyét, aminek az ismeretéért Vicki Greene az életével fizetett. A könyvnek ez a része misztikus, természetfeletti elemekkel tűzdelt krimihez hasonlítható. Hangulata néhány Agatha Christie-regény atmoszféráját idézi (Tíz kicsi néger, Nyílt kártyákkal, A kristálytükör meghasadt).

A regény kétharmadánál a verhetetlen páros végül sikeresen összeilleszti a kirakós darabjait, ám a történet itt mégsem ér véget. A borzongató krimi a politika és az erkölcs kapcsolatának legmélyebb rétegeit fejtegető sci-finek adja át a helyét, miközben az író az emberi társadalom működésének időtlen kérdéseire keresi a választ. A többség érdekei feltétlenül fontosabbak a kisebbség érdekeinél? A hatalmi játszmákban, a nagypolitikában az emberéletek egyáltalán nem számítanak? Végveszélyben köteles segíteni az egyik nemzet a saját szomszédjának?

Véleményem szerint Jack McDevitt túlságosan bizakodó és optimista válaszokat ad az olvasónak, az ő világában az emberiség fejlődőképes és tud tanulni a saját hibáiból.

Az Ördög Szemében ismét találkozhatunk a Némák titokzatos fajával, akik csak telepátia útján tudnak kommunikálni. Ezek a titokzatos idegenek immáron évtizedek óta vívnak hidegháborút az emberek lakta bolygókkal, ami a kölcsönös bizalmatlanságban és a mindkét félbe mélyen beleivódott előítéletekben gyökerezik.(ekultura.hu)

Jack McDevitt a Némák jellemén keresztül az emberiség legnagyobb hibáit és erényeit mutatja be. Ezek a különleges és érdekes lények soviniszták, nacionalisták, bizalmatlanok, gyanakvóak és időnként már-már paranoiásak. Ugyanakkor legbelül vágynak a békés fejlődésre, erős tudásvágy hajtja őket és készek arra, hogy megváltoztassák véleményüket.

A regény egyetlen gyengéje a Chase Kolpath szemszögéből írt narrációban rejlik. Bár az előbeszédet idéző stílus olvasmányos és gördülékeny, a párbeszédes részeknél többször összezavarodtam, emellett Alex fiatal munkatársát leszámítva csak alig kapunk betekintést a többi karakter lelkivilágába, amit én egy kissé hiányoltam.

Azoknak ajánlom ezt a fordulatos, pörgős, izgalmas regényt, akik egyaránt szeretik a misztikus elemekkel tűzdelt klasszikus krimit, valamint az emberi társadalom legmélyebb kérdéseivel foglalkozó fővonalbeli sci-fit.(ekultura.hu)

 

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

 

 

Atlantisz, minden híresztelés ellenére, nem volt valami nagy szám. Hogy is lehetett volna az, amikor tizenkétezer év óta rejtőzött a tenger fenekén? Alex és én a kabin ablakain át néztük a romokat, amelyek ma már csak afféle buckák voltak a háborítatlan, kristálytiszta vízben. Itt-ott fölismerhető volt még egy-egy fal. Egyéb nem sok. Az évszázadok során időnként szóba került, hogy helyre kellene állítani, de minden alkalommal győzött az a vélemény, hogy ha restaurálnák, az már nem is Atlantisz lenne.
Miközben keresztülvágtunk a tengermélyi tájon, kigyulladtak a navigációs lámpák. Fényük odavonzotta a halakat, az angolnákat, amelyek bebámészkodtak ránk az ablakon. A fejünk fölött épp leereszkedőben volt egy turistahajó.
Egyikünk sem járt még itt. Alex elgondolkodva nézett kifelé a legendás civilizáció maradványaira, én pedig pontosan tudtam, mire gondol: milyen látványt nyújthatott ez a hely a napfényben, amikor a kertekben gyerekek játszottak, és a fák árnyékot vetettek a sétányokra? Azt is tudtam, hogy ezt-azt szeretne hazavinni innen.
A kapitány az interkomon át tájékoztatott bennünket, hogy melyik törmelékhalom micsoda valójában.
– Hölgyeim és uraim, e pillanatban Akiva Temploma
mellett haladunk el.
– A közvetlenül előttünk látható épületről úgy tartják, hogy a központi könyvtár lehetett.
– Balra, közvetlenül a nagy bucka mögött...
Nem volt elragadtatva attól, hogy két Néma utast kell kísérnie, de el kell ismernem, derekasan helytállt. A hangján nem érződött, hogy kellemetlenül érzi magát.
És igen, bevallom, magam sem voltam valami oldott hangulatban. Az egyik Néma Selotta volt, a legfontosabb bolygóik közé számító Borkaraton lévő Idegen Létformák Múzeumának igazgatója. Erre az útjára elkísérte a férje, Kassel is (a hangsúly a második szótagon van). Selotta volt az, aki nehéz helyzetemben kisegített tavaly, amikor elutaztam a Némák Gyülekezőhelyére. Akkor megígértük, hogy megint találkozni fogunk, és mivel Selotta értésemre adta, hogy mindig is szeretett volna eljutni a Földre, hát most itt voltunk. Az együtt töltött két hét alatt örömmel fedeztem fel, hogy már kevésbé riaszt a külsejük, mint az első alkalommal, amikor ashyyuriak közé kerültem. Túlzás lenne azt állítani, hogy olyanok voltak, mint az óriás méretűre nőtt imádkozó sáskák, de tény, hogy rendkívül magasak voltak, s a bőrük inkább héjra emlékeztetett. Bőrszerű kéregre. Méghozzá jó régire. Amire túl sok olajat kentek. Arcuk valamelyest emlékeztetett az emberi arcra, rajta ívelt rombusz alakú szempárral. Nem kis küzdelmükbe került, hogy az emberihez kicsit is hasonló mosolyt tudjanak produkálni. De persze egy erőltetett mosoly amúgy sem éri el a célját, főleg ha még a kivillanó tépőfogak is rontanak rajta.
Aki látott már egyet is közelről, tudja, hogy nem is annyira a külsejük rémíti halálra az embert, mint inkább az a tudat, hogy számukra az emberi elme nyitott könyv. Egy Néma jelenlétében olyasmi, hogy titok, nem létezik.
A Borkaraton tett utamon Kassellel nem találkoztam.
Az igazat megvallva Selottával is mindössze perceket töltöttem. De ha egy Némával kapcsolatban lehet ilyet mondani, úgy tűnt, hogy összebarátkoztunk.
És Alex, akit mindig is vonzottak az új élmények, hát még egy olyan, amelynek kapcsán eljuthat az anyavilágra, szintén velem tartott.
Washington D. C.-ből indultunk a tervezett világ körüli útra. Először a bolygó fővárosába, Coryselbe látogattunk el, innen a Csendes-óceánt átszelve Mikronéziába mentünk. Atlantiszt Selotta javasolta, akit nagyon érdekelt a régészet.
Én eleinte húzódoztam. Először is mivel speciális üléseket kellett volna beszerelni a tengeralattjáróba. De Alex erre viccesen azt felelte, hogy mi értelme ellátogatni a Földre, ha az ember nem tesz egy kitérőt Atlantisznál.

A korai mítoszokkal ellentétben Atlantisz nem rendelkezett fejlett technikával. Lakói ismerték a folyóvizet és a központi fűtést, de ezeket már a görögök is használták.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk a történelmükről. A város körülbelül hatszáz évig virágzott. Természetesen egy szigeten épült, nem pedig valamelyik szárazföldön. Platón igazat mondott, amikor azt állította, hogy időszakonként háborút indított szárazföldi szomszédjai ellen. A megmaradt szobrok igazolják az állítását. De hogy kik voltak a királyai? Mik voltak a törekvéseik? Sejtelmünk sem volt.
A várost a harmadik évezred vége felé találták meg. Sajnos nem tettek komoly erőfeszítést annak érdekében, hogy megőrizzék a kincset érő régészeti leleteket. Ennek következtében az évszázadok során a lelőhelyet kifosztották. Kincskeresők ereszkedtek le, és mindent elvittek, amit találtak. Alex elődeinek tekinthetjük őket, természetesen, jóllehet ő sohasem ismerte el, én pedig nem láttam okot rá, hogy bolygassam a témát, tekintve hogy magam is szép hasznot húztam hasonló tevékenységből. Mindenesetre mire több mint ezer évvel a felfedezés után kiépítettek egy biztonsági rendszert, már késő volt.
– Tudomásom szerint ehhez fogható hely sehol sincs
az egész Gyülekezőhelyen – mondta Kassel. Egy hangdobozon keresztül beszélt, amely le is fordította a szavait. Olyan volt, mint egy ezüst medál, melyet a nyakukban, láncon viseltek. – Semmi, ami hasonló volna hozzá. – Fekete gyémánt szeme visszatükrözte a reakcióját. Egy világ ért itt véget. Milyen érzés lehetett, amikor rájuk zúdult az óceán? Kaptak valami figyelmeztetést? Sikerült valakinek elmenekülnie? Képzeljük el a kisgyereküket cipelő anyák kétségbeesését.
– Rettenetes – mondta Selotta. – Különösen a  fiatal anyák. Biztosan... – Hirtelen észbe kapott, és zavarában egy pillanatra lehunyta a szemét. Megfeledkezett arról a stratégiájáról, hogy nem emlékezteti vendéglátóit, hogy mindannyiuk elméje, mint egyszer megjegyezte, nyitott könyvként fekszik előtte. – Biztosan fájdalmas lehetett.
– Nagyon régen történt – jegyezte meg Alex.
Selotta az ablakra nyomta hosszú szürke ujjait, mintha így akarná meghátrálásra kényszeríteni az időt.
–  Nincsenek valódi tapasztalataim az efféle helyekkel. Mindig ilyen érzést ébresztenek?
Kassel politikus volt, nagyjából olyasmi, mint egy közepes méretű város polgármestere. És valaha kapitányként szolgált az ashyyuri flottában.
– Azt hiszem, az óceán miatt lehet – mondta. – Valahogy mindent magába zár. Megőriz. Nem érezni az idő múlását. Minden mozdulatlanná dermed.
A többi utasnak nem akarózott az idegenekkel osztozni a kabinon. A beszálláskor nagy ívben kikerültek bennünket. Olyan súgás-búgás támadt, hogy még a szimfonikus háttérzenén keresztül is hallani lehetett. Nem volt ebben semmi ellenséges szándék. Csak félelem. Mindenki megtartotta a tisztes távolságot.
– Maradj mellettem, Louie.
– Állj a hátam mögé.
– Nem, nem fognak bántani. De azért csak maradj itt.
Amikor mentegetőzni próbáltam a többi utas viselkedése miatt, Kassel azt felelte, nincs semmi baj.
– Selotta azt mondja, a mieink sem voltak éppen vendégszeretők, amikor meglátogattál bennünket.
– Rendesek voltak. Azt hiszem, én viselkedtem kicsit feltűnően.
– Végül ez mind el fog múlni, és akkor itt maradunk barátokként és szövetségesekként – jelentette ki.
Ez már Alex figyelmét is felkeltette.
– Nehéz elképzelni, hogy ez bekövetkezhet. Legalábbis a mi életünkben – mondta.
Kassel nem volt ennyire pesszimista.
– Valami közös ügy kellene. Valami, ami szövetségkötésre ösztönözne bennünket.
– Például egy közös ellenség – vetettem közbe.
– Az megfelelne a célnak, természetesen. – Lehunyta
a szemét. – De egy közös ellenség, miközben megoldana egy problémát, egy még nagyobbat zúdítana a nyakunkba. Nem, valami másra lenne szükségünk.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Egy közös kihívásra. Vagy talán egy közösen megoldandó feladatra. Például ha közös erővel missziót indítanánk az Andromédára.

Selotta és Kassel földi stílusú öltözéket – hosszúnadrágot és bő szabású inget – viseltek. Kassel még egy utcai viseletre szánt férfikalappal is megpróbálkozott, ami azonban több számmal kisebb volt a kelleténél. Mivel egyszerűen képtelen voltam palástolni a reakciómat – nevetségesen nézett ki benne –, levette, és odaadta nekem.
Igyekeztek mosolyogni, hogy megnyugtassák az embereket. Csak hát túl sok tépőfog volt a szájukban. A mosolyukkal mindenkit halálra rémítettek.
Ugyanez játszódott le a búvárhajón is. A kapitánynak hátra kellett volna jönnie, hogy köszöntse az utasokat, és megkérdezze, óhajtanak-e valamit. De a híd ajtaja makacsul zárva maradt.
– És itt – hallatszott a hangja a hangszóróból –, ahová a reflektor fénye esik, ülésezett a kormány. Nem tudjuk, hogyan nevezték a helyet, de még azt sem, hogy miféle kormányuk volt. De az biztos, hogy itt hozták meg a döntéseket.
– Egy kis Ozymandias itt, ezen a helyen. Csak éppen nagyobb méretekben – jegyezte meg Selotta.
– Te ismered Ozymandiast? – csodálkoztam.
– Persze. – Egy pillanatra kivillantotta a tépőfogait.
– Közismert téma nálunk. Az egyik leghíresebb klasszikus drámánk, a Koros, ugyanezzel a gondolattal viaskodik. A dicsőség szertefoszlik, lásd az én munkámat, minden elmúlik. A Korosban a megsemmisülés jelképe a homok. Akárcsak Shelleynél.
Még mintegy tucatnyi másik utas tartózkodott a bérelt hajón. A székemben ülve néztem, amint végiglebegünk Atlantisz nagykörútján, s közben továbbra is megpróbáltam nem tudatosítani mindazt, ami bennem kavargott, amin képtelen voltam uralkodni. Rápillantottam hát Kasselre, és átfutott az agyamon, hogy vajon hogyan lehet viszonya valakinek, ha a házastársa olvas a gondolataiban. Erről meg az jutott eszembe, hogy valójában milyen keveset tudok a Némákról.
Vajon Selotta megcsalta őt valaha is?
Összerezzentem a gondolatra.
Kassel felhorkant. Félig nevetés volt ez, félig prüszkölés.
– Semmi vész – mondta, és miközben megszorította a vállamat, tekintete összekapcsolódott Selottáéval.
Selotta ismét kimutatta a tépőfogait.
– Erődön felül próbálkozol, Chase – mondta. – És ha tudni akarod az igazat, mindent megosztunk egymással.
Az igazat megvallva nem tudtam, hogy pontosan mire gondol, de ezt is kiolvasta belőlem.
– Hagyatkozz a fantáziádra – tette hozzá.
Úgy gondoltam, ezt inkább nem.
Alex azzal az ártatlan mosolyával nézett felém, amellyel biztosított, hogy tökéletesen érti, mi zajlik itt. Esküszöm, amikor megcsillogtatta ezt a képességét, bennem mindig az a kérdés vetődött fel, hogy vajon nem akadt-e néhány Néma is a felmenői között.

Végül mégis csak megjelent a kapitány. Arcán bárgyú mosollyal arról kezdett beszélni, hogy reméli, mindannyian kényelmesen utazunk, és élvezzük az utat. Szánt szándékkal mindenhová nézett, csak ashiyyuri utasaira nem. Tudják, nem akarta megbámulni őket. Rám eső pillantása értésemre adta, milyen kínosan érzi magát, és hogy jó lenne, ha legközelebb otthon hagynánk a barátainkat. Tudtam, azon tűnődik, vajon milyen távolságra terjed az idegenek telepatikus képessége. Vajon a hídon biztonságban van?
Fogalmam sem volt. De valószínűleg nem volt.
– Eléggé biztonságban van – mondta Selotta. – Hacsak nem terjesztjük ki magunkat.
– Nem gondolt ezzel semmire – próbáltam mentegetni a kapitányt.
– Tudom. Én is hasonlóképpen reagálok rá.
Amikor a kapitány visszament, Alex kuncogni kezdett.
Kassel azt a mélyről jövő morajt hallatta, ami nála a nevetés volt.
– Ő sekély víz, Alex – mondta. – Benned viszont nehéz olvasni.
– Alacsony IQ? – kérdeztem.
– Nem próbálja kiüríteni az elméjét – válaszolta Selotta.
– Nem jó ötlet, ha valaki csak ül, és próbál nem gondolni dolgokra.
– Alex tehát teletölti – magyarázta tovább Kassel.
– A Konis-dinasztiára gondol, és hogy milyen ezüstkészleteik voltak, hogy néztek ki a tányérjaik, és hogy a mai üvegáruk miért sokkal értékesebbek, mint a régiek.
– Á, most rajtakaptál. – Alex hangjában érezhető volt csöppnyi büszkeség.
– Hasonlít egy tömeg zajongására – jegyezte meg Kassel ártatlanul.
Alex adta a sértődöttet.
– A Konis Dinasztiától származó régiségek nem egy tömeg zajongása.
– Nézőpont kérdése, barátom. Nézőpont kérdése.

Elindultunk föl a felszínre. A kapitány hangja megköszönte, hogy az Atlantisz Tourst választottuk, kifejezte reményét, hogy jól éreztük magunkat, és hogy hamarosan ismét eljövünk.
Kiszálláskor a többi utas jó nagy helyet hagyott nekünk. A móló elég széles volt, de a fedélzet úgy himbálózott, hogy néhányan megkapaszkodtak a korlátban. A legtöbben a taxiállomást keresték, mások valamelyik étterem felé indultak el. Mi is ezt tettük. Félúton jártunk, amikor megláttuk Jay Carmodyt. Jay Alex egyik kollégája, egyszersmind régi barátja volt.
Csodálatos két hét volt, melynek végén Carmody hozta a csomagot, az ashiyyuriaknak szánt búcsúajándékot. Egy fehér dobozban volt, és meglepetés akart lenni. Hogy az is maradjon, egyikünk sem tudta, mi van a dobozban. „Olyan legyen, amitől szemük-szájuk eláll”, mondta Alex Carmodynak.
De mihelyt Carmody elindult felénk, hallottam, hogy valaki levegő után kap. Gondolom, Selotta volt. És már tudta. Mindketten tudták.
– Megmutatnád, Jay, mi van a dobozban? – kérdezte Alex.
– De még mennyire. – Ragyogott az arca. Leültünk két
egymás melletti padra, ő pedig leemelte a doboz fedelét. A Némák mozdulatlanná merevedtek.
Egy tégla volt. Egy plasztil foglalatba illesztett tégla.
Először valami tréfának véltem, de láttam a vendégeink reakcióját.
– Atlantisz? – kérdezte Alex.
– Akiva Templomából – felelte mosolyogva Carmody. –
Hátsó udvar. A harminckettedik században vitte el Roger Tomas, eredetileg a London Múzeumnak ajándékozták, később átvitték Philadelphiába, a Pennsylvania Egyetemre. Végül Berlinben kötött ki. – Benyúlt a dzsekijébe, és egy összehajtogatott papírt vett elő. – Eredetiségi igazolás a jelenlegi tulajdonos aláírásával hitelesítve. – Alexet nézte, de szavait Selottához és Kasselhez intézte. – Alaposan megvizsgáltam a tulajdont igazoló iratokat. A hiánytalan másolat megtalálható a dobozban. Remélem, így megfelel – mondta, és átnyújtotta a dobozt Alexnek.
Azt soha senki nem állíthatta, hogy Alex kizárólag a
pénz miatt szállt be a régiségbizniszbe. Na igen, az emberek ezt mondták. Sőt, kizárólag ezt mondták. Pedig nem volt igazuk. Beismerem, mindig megnézte, mi van a legalsó sorban, de ha olyasmit mutattak neki, mint mondjuk egy vázát, amely egykor Mesmeranda villájában volt, vagy esetleg egy széket, amelyet Remus Alverol hajított el a szoba túlsó végéig, amikor hírét hozták a Port Walker-i mészárlásnak, az biztos, hogy felcsillant a szeme. Ezt láttam abban a pillanatban is, amikor lenézett a téglára. Emberi kéz rakta oda az istennő udvarába tizenkétezer évvel ezelőtt, egy talán éppoly napfényes napon, mint ez a mai, hogy aztán negyvenöt évszázaddal később egy mára már szintén legendássá vált régész vigye el onnan.
Ez volt a legértékesebb darab, amelyet négyéves működésünk alatt meg tudtunk szerezni. És most oda akarja...
... Ajándékozni.
A kezembe nyomta.
– A te gondodat oldotta meg.
Én pedig átnyújtottam neki.
– A tiéd, Selotta. Ajándék neked és Kasselnek. Remélem, megtartjátok.
– ... Inkább, mint hogy odaadjam a múzeumnak – felelte.
– Úgy van. Ez neked jár. Nagyrabecsülésünk jeleként.
Carmody képeket készített. Selotta látható zavarban
egész emberi módon rázta meg a fejét és emelte föl elhárító mozdulattal a kezét.
– Nem fogadhatom el, Chase. Szó sem lehet róla. Te és Alex megszerveztétek nekünk ezt az utat. Ennyi bőven elég.
A legkevesebb, amit Alexről el lehet mondani, hogy igazi sarmőr volt. Mosolyogva odaszólt Kasselnek:
– Szerencsés ember vagy, hogy ilyen feleséged van.
Kassel, akit valószínűleg meglepett, hogy embernek nevezték, úgy nyalta meg villás végű nyelvével az ajkát, mint aki a részletekkel nem ért ugyan egyet, de amúgy az egészszel igen.
– Kérlek – folytatta Selotta. – El sem tudom képzelni, mekkora árat fizethettetek érte. Ezt nem engedhetem meg.
– Minden oké, Selotta – válaszolta Alex. – A kedvedért tettük.

Másnap felszálltunk a Drake Cityből induló járatra, és fölmentünk a Galileóra. Egy kínai étteremben költöttük el a búcsúvacsorát. Épp olyan korszak volt, amikor időnként előfordultak fegyveres összecsapások ashiyyuri és szövetséges hadihajók között. Éppen nekiláttunk a fűszeres csirkének, amikor a hávé egy újabb incidensről kezdett beszámolni. Egy Néma hajó túl közel merészkedett az Államszövetség egyik világához, ezért egy torpedóromboló tüzet nyitott rá. Természetesen kilőtte a hajót. Áldozatokról azonban egyik fél sem számolt be.
A hírre még inkább felfigyeltek ránk az étteremben ülő vendégek. Kassel ügyet sem vetett a dologra.
– Alex és Chase, benneteket mindig szívesen látunk a Borkaraton. És nagyon örülnénk, ha hozzánk is eljönnétek – mondta.
Azt feleltük, akkor hoznánk magunkkal sört is. Aztán elmentünk; indulnunk kellett vissza, a Rimwayre. Fizettünk, helyesebben Kassel ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Amikor Kassel valamihez ragaszkodott, azt ellentmondást nem tűrően tette. Még egy utolsó pillantást vetettünk a Földre. Az éjszakai féltekén voltunk, Európa és Afrika fölött. Égtek a fények mindenütt, Moszkvától Fokvárosig.
Elektromos viharok halványan villogó fényei játszottak az Atlanti-óceánon.
Itt kezdődött az egész. A nagy szétszóratás.

A kötet itt is megvásárolható

 

 

 

Lukjanyenko regényének hősén keresztül nem az ő idilljük, hanem saját utópiájának hamisságát utasítja el. Hatalmas különbség, hogy Arkagyij és Borisz a kommunizmus jövőjéről írtak, Lukjanynenko pedig a bolsevizmus jövőjét utasítja el. Nagyon fontos különbség.

a kötet trailere

 

Műveik kezdetben az ifjúságnak szóló kalandtörténetek voltak, de hamar megjelentek bennük a társadalombírálat és a szatíra motívumai, amelyek nem tették kedvessé a testvéreket a kor cenzorainak szemében. Számos regényük csak alaposan átdolgozva, kilúgozva jelenhetett meg, közülük egyik-másik évtizedes késéssel. Mindez azonban nem szegte munkakedvüket, sőt a ’70-es évek végén még a világhír felé is nagy lépést tettek előre angol nyelvre lefordított köteteikkel, valamint kisregényükkel, a „Piknik az árokparton”-nal, amelyből Andrej Tarkovszkij filmet forgatott Stalker címmel. A lendületet csupán Arkagyij 1991-ben bekövetkezett halála törte meg, Borisz az azóta eltelt közel húsz évben mindössze két regényt írt(www.sztrugackij.hu)

 

 „itt tölt7tek le ingyenesen Sztrugackíj műveket , „ ez a magyar siker non plus ultrája

 

Műveikből játék is készült

A Sztrugackij-fivérek Nehéz Istennek lenni című (ők írták a Stalker - Piknik az árokparton című művet is) regénye alapján készülő, összetett szerepjátékot a Burut fejleszti, első ránézésre szép, színes világról van szó, reméljük a legjobbakat.

 

 A mű csapás az eddigi regénypoetikai logikára. Már, ami az entrópikus- fekete humorregényeket illeti. Hisz tartalma nem is más, mint az evolúció evolúciója. Akár Progresszor az ember, akár Vándor. Az egész mű egy pángalaktikus lélekvándorlásra hajaz leginkább. A galaktikus szerepvállalás határait feszegeti. Az ön- és társadalomvizsgálat alapvetése. Művében olyan hősök indulnak útra, akiknek az evolúció hasznavehetetlen iránytűt adott a kezébe. Kérdéses számomra, hogy a visszatérés a kiindulópontra, lehetőség-e a holtpontról való elmozdulásra. A totalizmusra való koncentrálás eredménye, hogy a konkrét jelenségvilághoz közel hajolva, mesteri társadalomfilozofikus és társadalmi-lélektani elemzőkészséggel bontja fel és dramatizálja a nagy kozmikus absztrakciókat. A szerkezet szétfolyóbb, mint eddig, talán a személyiség nagyobb heve fűti, de bővelkedik technikai és gondolati leleményekben. A szarkazmus azonban feloldódik a nagy összefüggések történelmi látásmódjában. A módszerek és arányok azonban nincsenek összhangban mindig. Nagylélegzetű epikus totalitás ez, melynek üzemanyaghordozója a szókimondó társadalmi igazságérzet. Nagy kihívás ez a bolygóközi-asszimiláció kutatás számára.(Kerekes Tamás)

 

 

A 22. század második felében a Föld ügynökei, a Progresszorok járják a lakott világokat, manipulációikkal egyengetve a primitívebb társadalmak útját a béke, az összefogás és a galaktikus szövetség felé.

 

Amikor azonban az emberiség szülőbolygóján kerül sor olyan eseményekre, amelyek csakis külső beavatkozásra utalhatnak, pánikhangulat uralkodik el. A Föld biztonságáért felelős szervezet, a Konbiz-2 legjobb nyomozóit állítja rá az ügyre. Makszim Kammerer és Tojvo Glumov hamarosan arra a következtetésre jut, hogy a Vándorok rejtélyes szupercivilizációjának keze lehet a dologban, de vajon mi a céljuk az egésszel?

Talán vetélytársat látnak a lendületesen fejlődő emberiségben, vagy fajunk szükségszerű továbbfejlődésének katalizátorai ők? Hová vezetnek a nyomozás szálai, és túlélheti-e a földi civilizáció, ha nyilvánosságra kerülnek a Nagy Felismerés részletei?

A Válaszd az életet! a Sztrugackij fivérek egyik legpolitikusabb, legfilozofikusabb regénye, mellyel egyben lezárul a Lakott szigettel kezdődött és a Bogár a hangyaboly-bannal folytatódó Kammerer-trilógia.(a kiadó)

 

 

 

 

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

 

 

 

 

 

 

 

Debrecenf

 

„Az álló fasznak nincs lelkiismerete” mondja a helyettes főügyész, aki „egy kígyót is megkefélne, ha fogást találna rajta”

Griffin a rendőri korrupcióról

 

 

„A komoly műtétre készülő orvos lenéz a betegre és így szól: „Én nem aggódnék emiatt”, mire a beteg felnéz, és azt feleli:” Én sem aggódnék, ha nem itt feküdnék.”

William Edmund Butterworth Griffin amerikai fegyveres testületekben játszódó többkötetes munkájának legújabb, sorrendben negyedik darabja ezúttal is a hetvenes évekbeli Philadelphiában játszódik. A sodró lendületű detektívregényben ismét visszatér az előző kötet, Az áldozat (201021240) maffiaügyekbe kevert főszereplője, Matthew M. Payne rendőr, aki jelenleg Cohen rendőrfőnök adminisztratív asszisztense. A történet szerint egy, a Goldblatt and Sons Bútor- és Lakberendezési Áruházban történt rablás gyilkosságba torkollik, a gyilkosokról pedig azt állítják, hogy terroristák (az ún. Iszlám Felszabadítási Hadsereg tagjai), az egyetlen együttműködésre hajlandó tanú azonban az életéért retteg. A helyzet természetesen nem lehet ilyen egyszerű, s Matt Payne tisztában van hivatása veszélyeivel - ám azt ő sem hitte volna, hogy egyszer még neki lesz szüksége védelemre... Az izgalmas bűnügyi regények, s természetesen W. E. B. Griffin rajongóinak ajánlott kötet

a gyilkosokról azt állították, hogy terroristák, és az egyetlen együttműködésre hajlandó tanú az életéért rettegett. Matt Payne rendőr tisztában volt hivatása veszélyeivel – ám azt sohasem hitte volna, hogy egyszer még neki lesz szüksége védelemre...

W. E. B. Griffin A BECSÜLET JELVÉNYE sorozatban ugyanolyan hitelesen és magával ragadóan mutatja be a rendőrség életét, mint a világszerte nagy sikert aratott A HÁBORÚI KATONÁI és a TENGERÉSZGYALOGOSOK című sorozatokban a fegyveres erőkét.

 

 

A SZERZŐ

 

W. E. B. Griffin, többek között A háború katonái és A kémek háborúja című regényfolyamok szerzője, valaha maga is katona volt, az USA Hadserege Szent György Páncélosszövetségének, valamint az USA Hadserege Szent András Katonai Repülési Szövetségének a tagja, továbbá az USA Különleges Hadműveleti Szervezete, a Külföldi Háborúk Veteránszövetsége (5660. Gaston Lee-i Szervezet), a Délkelet-pennsyl­vaniai, Dél-New Yersey-i és Delaware-i Rendőrfőnökök Szövetségének örökös tagja. Ezek mellett W. E. B. Griffin az USA Hadserege Otter & Caribou Szövetsége, az USA Különleges Hadműveleti Ereje és az USA Tengerészgyalogsága Haditudósító-szövetsége tiszteletbeli tagja

 

Kerekes Tamás

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

 

 

 

Neil Gaiman - Al Sarrantonio: 27 képtelen történet

Metropolis Média Kiadó

27 történet, amelyek kifacsarják a realitást. Vagy azáltal, hogy hátborzongató új világokat teremtenek, jövőbe, múltba, párhuzamos síkokba rántva az olvasót, vagy az emberi elme megcsúszott rögeszméinek bolyongásán keresztül. A könyv tökéletes eszköz a külvilág kikapcsolására, történeteitől ugyanis megrendül a bizalom a valós és elképzelt közötti határvonal élességében. A valaki más halott lányát megszállottan kereső anya, a halászok filozófiájával vadászó gyilkos, a rock sztárrá avanzsált öregedő tűzisten, és a Télapóban radikálisan nem hívő férfi esetei mindennaposnak számítanak a könyv lapjain.

Az ítélkezést és felocsúdást legtöbbször az olvasóra bízzák. Ez olykor pusztán megmosolyogtat, vagy megrendítő, elgondolkodtató élményt nyújt, de helyet kaptak olyan novellák is, amelyeket csak erős idegzetű, horror szomjas olvasók élveznek majd igazán. Olyan írók mutatják be soha nem olvasott műveiket, mint Joyce Carol Oates, a Csokoládé-ról ismert Joanne Harris, Chuck Palahniuk, a Harcosok klubja írója, A nővérem húga szerzője, Jodi Picoult, Joe Hill, akinek a Szív alakú doboz-t köszönhetjük, és még sokan mások, teszik ezt akár megszokott írói világuktól eltérően.

Természetesen a két szerkesztő, Neil Gaiman és Al Sarrantonio is szerepel egy-egy vadonatúj írással. A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent válogatás egyetlen hiányossága az, hogy egyik-másik történet fordítása mintha kissé hanyag volna. Ettől azonban a könyv még megteszi a hatását, ajánlható mindenkinek, aki stílusosan megírt megdöbbentésre vágyik, és nem riad vissza egy kis vértől a sötétben.

Kenessey Tamara

 

A „könnyed” szó talán elhamarkodott. A Mesék felnőtteknek alcímmel megjelent antológiát a hazánkban a Csillagporról, Coraline-ról és a Sandman-képregényekről ismert Neil Gaiman, és a legendás antológiaszerkesztő és horroríró Al Sarrantonio válogatta. Ez a két név pedig már önmagában elég a valósághajlításhoz.

27 történet, amelyek kifacsarják a realitást. Vagy azáltal, hogy hátborzongató új világokat teremtenek, jövőbe, múltba, párhuzamos síkokba rántva az olvasót, vagy az emberi elme megcsúszott rögeszméinek bolyongásán keresztül. A könyv tökéletes eszköz a külvilág kikapcsolására, történeteitől ugyanis megrendül a bizalom a valós és elképzelt közötti határvonal élességében. A valaki más halott lányát megszállottan kereső anya, a halászok filozófiájával vadászó gyilkos, a rock sztárrá avanzsált öregedő tűzisten, és a Télapóban radikálisan nem hívő férfi esetei mindennaposnak számítanak a könyv lapjain.

Az ítélkezést és felocsúdást legtöbbször az olvasóra bízzák. Ez olykor pusztán megmosolyogtat, vagy megrendítő, elgondolkodtató élményt nyújt, de helyet kaptak olyan novellák is, amelyeket csak erős idegzetű, horror szomjas olvasók élveznek majd igazán. Olyan írók mutatják be soha nem olvasott műveiket, mint Joyce Carol Oates, a Csokoládé-ról ismert Joanne Harris, Chuck Palahniuk, a Harcosok klubja írója, A nővérem húga szerzője, Jodi Picoult, Joe Hill, akinek a Szív alakú doboz-t köszönhetjük, és még sokan mások, teszik ezt akár megszokott írói világuktól eltérően.

Természetesen a két szerkesztő, Neil Gaiman és Al Sarrantonio is szerepel egy-egy vadonatúj írással. A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent válogatás egyetlen hiányossága az, hogy egyik-másik történet fordítása mintha kissé hanyag volna. Ettől azonban a könyv még megteszi a hatását, ajánlható mindenkinek, aki stílusosan megírt megdöbbentésre vágyik, és nem riad vissza egy kis vértől a sötétben.(kikötőonline.)

 

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

 

 

 

Avarisz urai

 

 

 

 

David M. Rohl (Manchester, 1950. szeptember 12.) brit egyiptológus, az Institute for the Study of Interdisciplinary Sciences (ISIS) volt igazgatója. Az 1980-as évek elejétől az ókori Egyiptom és Izrael kronológiai viszonyainak újragondolásával, új periodizáció és időrend felállításával foglalkozik. Jelenleg a spanyolországi Marina Alta városában él és dolgozik.

Nyilvános szereplését 1968-ban egy rockzenekarban kezdte, amelynek Sign of Life volt a neve, később pedig Ankh. 1970-ben elvégezte az Institute of Incorporated Photographers fotográfusi szakát, majd új rockzenekart alapított, a Mandalaband nevűt, ami 1975-ben és 1978-ban két albumot is megjelentetett. 1974-től hangmérnökként dogozott.

Az ISIS 1985-ös alapításakor annak első igazgatója lett, a következő évtől a Journal of the Ancient Chronology Forum szerkesztője. 1988 és 1990 között szerezte meg egyiptológusi diplomáját a londoni University College-ben. Disszertációjának témája az egyiptomi Harmadik Átmeneti Kor kronológiájának felülvizsgálatáról szólt. Elnöke lett a Sussex Egyiptológiai Társaságnak (SES), és szerkesztője az Eastern Desert Survey Riportnak. 1990-től az egyiptomi keleti sivatag régészeti felmérésének vezetője. 1995-ben jelent meg a Fáraók és királyok című könyve, amely egy csapásra ismertté tette a nevét régészkörökben is, és a szélesebb érdeklődők körében is.

Ebben a könyvében a Közel-Kelet új kronológiai rendszerét javasolja bőséges indoklással. Az egyiptológusok körében nem elfogadott az álláspontja, bár új szemléletmódja már most érezhető lassú változásokat hozott az egyiptológia tudományába. Ezek közé tartozik, hogy ma már kevesen gondolják komolyan a bibliai Sisák király és az egyiptomi I. Sesonk azonosítását. Már korábban is biztosak voltak az egyiptológusok abban, hogy az egyiptomi harmadik átmeneti kor néven nevezett korszak egyes uralkodóházai egyidőben trónoltak, de annak mértéke erősen vitatott. Rohl sokkal nagyobb átfedést tesz fel, mint azt korábban gondolták.

Kerekes Tamás

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

-         

Kerekes Tamás

 

 

A magyar nyelvű, elérhető könyvismertetők:

 

 

a könyv trailere itt  

„Arthur C. Clarke valószínűleg azon kevés sf írók egyike, akikről még egy rövid bemutatás sem szükséges. Képzeljen ide mindenki két bekezdésnyi ömlengést a "nagy generáció", 'hard sci-fi", "tudományos", "fantasztikus képzelőerő", kulcskifejezésekkel, pontos évszámokkal, díjakkal, Srí Lanka, etcetera, etcetera. Clarke 2008-as halála után az új Galaktika könyvsorozatban elkezdtek feltűnni a szerző klasszikus művei, amelyek jelentős része ugyan hozzáférhető magyarul, de melyik sf rajongó tud ellenálllni egy egységes kiadású életműsorozatnak? A Mélység ebből a sorozatból a harmadik könyv, legalábbis ha a Clarke-Baxter Időodisszeia trilógiát nem számoljuk: sok szempontból tipikus Clarke-könyv, néhány ebből következő hibával és egy alapvetően jó, ámbár apróbb problémáktól nem mentes fordítással.

Mint a címből és a borítóképből is kitűnik, a Mélység nem a világűr, hanem a mélytengerek lehetőségeiről, ember általi felfedezéséről szól. A téma - habár az ötvenes évek asztonautaláza mellett szokatlan is - nem új, hiszen az óceán sok szempontból a XX. század előtti korszak világűrje, és már a korai sf művekben (Verne) is teret kapott. Clarke számára sem ismeretlen a terep, hiszen a Mélység alapjául szolgáló novella mellett számos más írásában is visszatérő momentum a tenger. Az említett világűr-héttengerek párhuzam persze nem marad kihasználatlan, hiszen a regény főszereplője egy "bukott" űrhajós, aki új életre talál az ENSZ alatt működő szerevezetben, amely az emberiség éléskamrájaként szolgáló vizek felhasználását ellenőrzi. Vagyis a téma érdekes, a hasonló alapötletre épülő SeaQuest DSV sorozat anno nagy kedvencem volt, Clarke pedig rendelkezik néhány érdekes - és reális - ötlettel. Minden együtt lenne tehát egy klasszikus sf regényhez - viszont ez több ok miatt mégsem sikerül.

Az első és legfontosabb ok a szerző írásmódszerében keresendő - a Clarke életművét ismerők számára nem újdonság, hogy az író rendszeresen újrahasznosította korábbi ötleteit, regényeinek jelentős része már létező novelláinak kibővítéséből, egybegyúrásából, átdolgozásából áll, ez a Mélység esetében is így van. ('A mélyben' című novelláról van szó, amely kötetben már korábban is elérhető volt magyarul, de a Mélység végén is olvasható. Érdemes a novellával és az előszóval kezdeni a kötetet, mivel ekkor jobban átlátjuk az alapötlet ívét, ahogy Clarke az eredeti szöveg ötleteit, konkrét szövegrészeit hasznosítja, bedolgozza.) Ez a munkamódszer azonban komoly veszélyekkel is jár, amelyeket sajnos a Mélység nem tudott elkerülni, így joggal sorolhatjuk be a könyvet Clarke gyengébb műveinek sorába. A Mélység ugyanis alig-alig nevezhető regénynek: a novellafüzérre emlékeztető szerkezetet az említett Walter Franklin ex-űrhajós élettörténete próbálná erősíteni, de kevés sikerrel. Hiába néhány átívelő szál, mint Franklin kapcsolata majd családja, a mentorként és barátként szolgáló Don, avagy a Moby Dick iránti tisztelgés, a titokzatos tengeri szörnyek utáni hajsza, ez egyszerűen kevés egy regény cselekményéhez. A karakterek és a regény világának háttere meglehetősen sablonosak, néhány fontosnak tűnő szál (Percy üldözése) teljesen rövidre van vágva, a főszereplő Franklin pedig csak sodortatja magát azzal a néhány eseménnyel, ami mégis feltűnik a regényben.

Ami a tudományos-fantasztikus tudományos részét illeti, természetesen olvashatunk néhány érdekes lehetőségről, a bálnatartás technikai részletei tulajdonképpen akár reálisnak is mondhatóak. Viszont a regény egyetlen számottevő ötletet sem tud felmutatni, ami nem lenne meg a tízoldalas novellában: néhány részlet jobban ki van fejtve a "bálnavágás" hátterével kapcsolatban, át lett gondolva a terelés koncepciója, de egyébként ilyen téren semmi pluszt nem ad a regény kétszáz oldala. Komoly pozitívum viszont, hogy Clarke alaposabb teret szentel a regényben vázolt ötletek etikai, morális dimenziójának bemutatására: egy kötet végén feltűnő karakter a főszereplővel és az olvasóval is átértékelteti a bálnatartás rendszerét. Ugyan a buddhista vallási vezető körüli szál - ahogy a könyv világállamának egésze is - némileg naívnak és túlzottan optimistának tűnik, szerencsére nem fordul Avatar-szerű ökohippiségbe a könyv, a pro és kontra érvek is megjelennek. Nem mellékesen ezek az elemek igazán előremutatóak egy 1957-es regényben.  

A regény 1994-es magyar kiadásának szövege sajnos nincs velem, ezért a fordítás átdolgozását nem tudom értékelni. Összességében a magyar szöveg jó minőségű, a kétszázötven oldalon alig két-három elütés, illetve egy-két becsúszott szóismétlés és néhány nagyon angolos mondatszerkezet tűnt fel. Az egyik (bár inkább fordítástechnikai kérdés, mintsem nyilvánvaló hiba) apróbb problémám a regényben szereplő angol és magyar címek következetlen használata (pl. Férfiak a Földért cikksorozat, de az Earth Magazine hasábjain, míg a jól ismert Nature helyett Természet magazin), míg a másik, jóval gyakoribb, a mértékegységek használata. Habár nem tudom, hogy mennyire az eredeti angol szöveg vagy az első magyar fordítás öröksége, igen zavaró, hogy az információként gyakran feltűnő tengermélység hol lábban, hol ölben, hol yardban, hol pedig méterben van megadva, ráadásul egyes helyeken láthatóan a fordító/lektor is keveri ezeket (a 61. oldalon pl. százötven méterről merül a karakter háromszáz lábra). A szöveghűséghez való ragaszkodás pedig igen fura szituációt eredményez egy jelenetben, amikor a karakterek a Moby Dick egy részletét olvassák: Melville eredeti szövegében egy furlong hosszú tintahalra lel Ahab legénysége, a mértékegységet nem ismerő Walter pedig szótárban utánanéz a  kifejezésnek, majd lehetetlennek tartja, hogy ekkora állat létezhessen. A probléma csak annyi, hogy a Mélységbe beillesztett Szász Jenő-féle szépirodalmi fordításban az ominózus furlong mint "száz és száz méter" szerepel magyarul, vagyis a Mélység olvasója egyszerűen nem érti, hogy is kerül a képbe ez a bizonyos furlong. Az olvasó megkapja az információt, hogy a Moby Dick egy részletében szó van egy száz és száz méteres állatról, majd a karakter valami érthetetlen okból megkérdezi, mi az a furlong, egy röpke szótárazás után ráébred, hogy itt egy százméteres állatról írnak - miközben Moby Dick magyar szövegében ez teljesen egyértelmű. A szerkesztés javára persze meg kell említeni, hogy egy lábjegyzetben közlik az olvasóval, a Moby Dick eredeti szövegében szerepel a szó. Ez az értelmezési segédlet azonban nem a legelegánsabb megoldása a kétségtelenül fogós fordítástechnikai helyzetnek, a jelenet továbbra is kurta-furcsa a magyar olvasónak.

Összefoglalva, a Mélység új kiadása kisebb fordítási következetlenségektől nem mentes könyv, ez azonban a fenti néhány kiemelt példán kívül ritkán zavaró. Amivel probléma van, az maga az eredeti szöveg: Clarke más regényeivel ellentétben itt nagyon is érezhetőek a novella alapjaira felhúzott nagyobb terjedelmű munka gyengeségei. A klasszikus sci-fi vagy a tenger(alatt)i történetek rajongói ettől függetlenül begyűjthetik, viszont a Mélység nem csak Nemo kapitány pozíciójára nem jelent fenyegetést, de Clarke életművének sem kiemelkedő alkotása.”

k-ter.blog.hu

.

 A fanyalgó:

Fel sem fogom, mi értelme volt kiadni egy ötvenéves ifjúsági regényt 2010-ben (de, tudom: Clarke neve elad a kötetből háromezer példányt). A szerző iránti tiszteletből kérek mindenkit: ne olvassa el!

Skip és sf

Összeállította: Kerekes Tamás

A kötetről készült trailer

 

Roy Malcolm egy televíziós vetélkedőn elviheti a főnyereményt: a Föld bármely pontjára elutazhat, hogy ott akár a legfényűzőbb körülmények között tölthessen el egypár hetet.
Ám a rendkívül nagy tudású kamaszt – hiszen a versenyben tudományos ismereteit kellett összemérnie társaival – nem igazán vonzza a luxus; ő inkább az űrbe vágyik, s mivel jó előre kiderítette, hogy a Belső Űrállomás jogilag még földi fennhatóság alatt álló objektumnak tekinthető, ezt választja úti céljául.

A vetélkedőt rendező cégnek persze nem igazán tetszik az ötlet, már csak a csillagászati költségek miatt sem, ám Roy megingathatatlan a választását illetően, s mivel végül minden feltételnek eleget tesz, indulhat a nagy kaland.
A fiú megismerheti egy űrállomás életét, a saját bőrén tapasztalhatja meg, miféle kihívást jelent a súlytalanság, az elzártság, a fent és lent értelmének megszűnése, és minden más, ami az űrbéli élet természetes velejárója.

Természetes? Igen, hiszen 2054-ben járunk, amikorra az emberiség meghódította már az űrt, járt a Merkúron; a Holdon és a Marson pedig még űrkolóniákat is létrehozott.
Roy kalandjai azonban magára az űrállomásra korlátozódnak – vagyis többnyire, hiszen egy alkalommal egy kis szerencsének és némi turpisságnak köszönhetően elhagyhatja az űrben lebegő bázist, hogy olyan, hol ijesztő, hol felemelő élményekben lehessen része, melyekhez hasonlót csupán kevesek kiváltsága megtapasztalni.

Arthur C. Clarke e korai regénye nem a Város és a csillagokhoz, a Rámához vagy a 2001. Űrodisszeiához hasonló, mélyen filozofikus művek közé tartozik, sokkal inkább egyszerű kalandregény, ami témájától eltekintve inkább, mondjuk, Mark Twain Huckleberry Finnjével rokon.
Elbeszélője egy kamasz fiú érzékenységével meséli el a történeteket, közben – mintha társainak magyarázna egy hosszú levélben – részletesen taglalja az űrutazás és az űrbéli élet aspektusait. Kizárólag az űrállomás kapitányának története mutat túl ezeken a kereteken.

Azt is mondhatnánk, népszerű ismeretterjesztő regénnyel van dolgunk, a kerettörténet pedig csupán ürügy az ismeretek átadásához, és bizony nem is tévednénk nagyot.
Igaz ugyan, hogy a történet némelyik eleme kétségtelenül fantasztikus, és csak az érdeklődés felkeltése miatt szerepel a regényben, a leírtak zöme mégis tudományosan megalapozott. Elég az egész Földet befedő műsorszórás ötletét említenem, amit Clarke három geostacionárius műhold segítségével képzelt el megoldani 1954-ben, a mai műholdas közvetítések pedig pontosan ezen az elven alapulnak.

Emellett megjelenik már a mesterséges gravitációt létrehozó, forgó űrállomás képe is, aminek másával később Clarke egyik legjelentősebb alkotásában, a 2001.Űrodisszeában találkozhatunk, a holdbéli és marsbéli kolóniák ötletét pedig számtalan sci-fi író feldolgozta már – előtte és azóta is.
Ám mindezek egytől egyig valóban megvalósítható elképzelések, még ha Clarke túlzottan optimistán úgy gondolta is, hogy egy évszázad elegendő lesz a tudománynak, hogy leküzdje az esetleges akadályokat. Azonban ahol a politika és a gazdaság is beleszól a döntéshozatalba, ott még a legracionálisabb író sem bocsátkozhat jóslatokba.

A Szigetek az égben még felnőtteknek is lebilincselő olvasmány lehet, az űrkutatással ismerkedni vágyó fiataloknak pedig rengeteg érdekességgel szolgálhat ez a kalandos regény. Már csak a telekommunikációs műholdak ötletéért, vagy a súlytalanság mibenlétének pontos leírásáért is érdemes megismerkedni a történettel, ami persze egészében, puszta történetként is felettébb szórakoztató.(Galamb Zoltán)

A szigetek az égben a Hugo- és Nebula-díjas író korai szakaszából származó, kevésbé ismert regénye. Eredetileg 1954-ben jelent meg, ám magyarul csak most először olvashatjuk a Metropolis Media kiadásában. A kiadás rendkívül igényes, a borító rajz pedig szemet gyönyörködtető.

A könyv a fiatal Roy Malcolm történeteit meséli el, aki részt vesz egy televíziós vetélkedőben. A regény Elmer Schmitz műsorának döntő fordulójával kezdődik, ahol tudományos kérdésekre kell tudni a helyes választ, mint például mennyi a tisztán sugárhajtású gépek magassági rekordja. Főszereplőnknek ez igazán nem okoz gondot, ha jól számolta, az első bemelegítő kérdések közül talán egyre adott csak helytelen választ. Roy az utolsó kört is sikeresen veszi, ahol egy másodpercig látott képekről kell felismerni, hogy mit ábrázol. A helyes válaszoknak köszönhetően a fiatal srác megnyeri a vetélkedőt és ezzel együtt a főnyereményt, egy utazást a Föld bármely pontjára. Roy azonban a Belső Űrállomásra szeretne utazni, ugyanis 2054-ben az Egyesül Államok aláírt egy bizonyos Tycho Egyezményt, mely meghatározza milyen távolságba terjed ki egy bolygó tulajdonjoga és mivel a Belső Űrállomás belül van ezen a határon, és a verseny leírásában sehol sem szerepel, hogy kizárólag a Földre érvényes a nyeremény, így a World Airways nem tud mást tenni, mint engedni a nyertes kérésének és finanszírozni az utazásai költségeit.

Természetesen fiatal nyertesünknek is részt kell vennie egy képzésen, mint minden egyes űrhajósnak, aki az űrbe készül. A vizsga korántsem olyan egyszerű, Roy többször is úgy gondolja, hogy most biztos elbukott és sohasem juthat ki az űrbe. Szerencsére a bizottsági tagok is őt segítik, és mint utólag kiderült, az volt a normális reakció a tesztekre, amit ő produkált, így már semmi akadálya sincs, hogy élete legnagyobb élményét élje át egy Föld körüli utazás alkalmával.

Utazásai során megtapasztalhatja a súlytalanságot, megismerkedhet a legénység legkülönbözőbb tagjaival, és bepillantást nyerhet mindennapi életükbe. Hozzá kell szoknia, hogy nem fürödhet meg minden nap és csak tubusokból táplálkozhat és ekkor még nem is sejti, hogy az űrben mennyi meglepetés vár még rá...

A regény első szám első személyben íródott, mely sokkal jobban hozzásegít minket, hogy mi magunk is beleéljük magunkat Roy Malcolm szerepébe. Itt is jelen van Clarke egyszerűsége, nem kapunk hosszú és unalmas leírásokat, ki hogy néz ki vagy éppen milyen tájon járunk éppen, ugyanakkor mindig pontosan megkapjuk a szükséges információt.

A beleélést tovább segíti a Kolonics Gabriella kiváló magyar fordítása is, mely nem töri meg a regény pörgős menetét. Sokan nem szeretik az angol nevek fordítását, Gabriella azonban magyarra fordította a Belső Űrállomás vagy az Űrkorház szavakat, ugyanakkor a Wolrd Airways és Twenty-first Century Film maradtak eredeti nyelven, amit úgy gondolok, kiváló döntés volt.

A könyvre nem mondanám, hogy túlságosan izgalmas, ugyanis a legtöbb ilyen helyzet a fejezetek végén található és a következő fejezet elején máris megmagyarázásra kerül, így nem a szó szoros értelmében vett izgalmas regény, ám annál inkább érdekes. Ugyanis Clarke tudományos alapokon nyugvó tényekkel kalauzol minket az űrben, emellett minden fejezet tartogat számunkra valami meglepetést, így egyáltalán nem unalmas a regény. Számomra egy kalandregénynek tűnt, ahogy Roy elmeséli nekünk életének egyik legnagyszerűbb élményeit az űrben tett látogatása során.

Igaz a könyv valamivel több, mint 200 oldalas, ám ez a szám csalóka, ugyanis viszonylag nagyobb betűkkel íródott, így hamar a végére érhetünk. Sőt bizonyos, hogy Clarke egyszerű, ám annál érdekesebb regénye minket is magával fog ragadni, és nem fogjuk csak úgy félre rakni, amíg ki nem olvastuk.

A könyvben találunk utalást a szerző Mélység című könyvére is, amikor Roy megemlíti a tengerek alá került mezőgazdaságot, majd pedig megpillantja az űr felé tartva az ettől kicsit zöldessé vált vizeket. Továbbá a regény tartalmazza Clarke azóta már híressé vált teóriáját is, a geostacionárius pálya alkalmazását, melyet 1945 vázolt fel először.

A regény elsősorban a fiataloknak íródott, így a sci-fi-vel most ismerkedőknek tökéletes választás, ugyanakkor kellemes időtöltést jelent még a műfajt kevésbé kedvelőknek is. Clarke zsenialitása és a tudományos tényeken alapuló történet miatt a sci-fi rajongóknak pedig kötelező mű.(könyvmolyz4web.hu)

 

Összeállította Kerekes Tamás

 

 

 

 

A kiadó

 

 

 

A Mars titka egy az egyben felidézi a sci-fi aranykorát, amikor remek írók remek történetekkel szórakoztatták a rajongókat, s mintegy mellékesen új magasságokba emelték a műfajt.

Természetesen egy percig sem állítható, hogy ez a regény Clarke életművének legjobbja,.

Elvégre ki ne szeretne új utakon járni, s nem a korábbi generációk által belakott helyeken élni? Ott lenni, amikor valami új történik, ahol az alkotó szellem, amely kiszabadul a steril laborból, teremtő munkához lát? Elvégre kultúrkörünkben sokáig vallásként hangoztatták: a tudomány mindenre képes, s az emberiség minden problémáját megoldja.

Clarke szerint a tudomány még az emberekre is jó hatással van, hiszen a marsi telepesekből a legjobbat hozza ki a technikai fejlődés által lehetővé tett feladat: egy új bolygó lakhatóvá tétele, benépesítése.

Nem csoda, ha a szereplők kellő öntudattal egyenesen az amerikai telepesekhez hasonlítják magukat, akik hajdanán meghódították a vadont, és civilizált hellyé változtatták azt. Abban is nyilvánvaló a hasonlóság szellemi örököseikkel, hogy egyaránt az élőhely alapos megváltozatása a cél, nem pedig annak megőrzése, nemzeti park létrehozása – még jó, hogy a Marson nincsenek őslakos indiánok.

A regény számos üzenete közül a legfontosabb talán, hogy az emberiségnek el kell hagynia szülőbolygóját, s kilépnie az űrbe. Ez a gondolat napjainkban sajnos még mindig messze van a megvalósulástól. Nagyon fura volt most, 2011-ben lapozgatni a könyvet, amikor gyakorlatilag majdnem ugyanolyan messze vagyunk a nagyméretű, önellátó űrállomások megvalósításától, mint Ciolkovszkij idején.

A regény 1957-ben már megjelent magyarul, s ettől a mostani kiadás csak apróságokban tér el. Itt-ott átfogalmazódtak mondatok, Squeak elnevezése Kvakra változott, s helyenként a tördelés is más – de ezúttal is Pethő Tibor fordítása szolgált alapul, amivel alapvetően nincs baj.

Mindent összevetve A Mars titka egy kellemesen szórakoztató sci-fi, telve optimizmussal, mára idejétmúlt Mars elképzelésekkel és kissé sematikus karakterekkel. A világűr benépesítése Clarke számára éppoly természetes, miként a tudomány és az amerikai életforma minden nehézségen diadalmaskodó mibenléte is. (www.ekultura.hu)

 

többszörös Nebula- és Hugo-díjas sci-fi író első regénye egy nagyszerű kaland keretén belül kalauzol el minket a Marsra, ahol a vörös bolygó titkára is fény derül.

 

 

 

A Mars mindig is nagy hatást gyakorolt az emberi képzelőerőre, így rengeteg történet született a marslakókról. Ez az elképzelés ragadta meg Arthur C. Clarke-ot is. A Mars titka volt Clarke első teljes terjedelmű regénye, mely nyomtatásban is megjelent 1951-ben, The Sands of Mars címmel. Az első magyar kiadás hat év múlva jelent meg a Bibliotheca kiadó jóvoltából. A jelenlegi Galaktika/Metropolis Media 2011-es kiadás pedig egy alaposan átdolgozott és kibővített változata, ezzel tisztelegve a 2008-ban elhunyt író előtt.

Clarke kicsit saját magát képzeli főhőse szerepébe, ugyanis Martin Gibson, a sikeres sci-fi író azt a feladatot kapja, hogy beszámoljon a marsi kolónia mindennapjairól. Így egy olyan ember szemszögén keresztül kalandozhatunk az űrben, aki maga is először jár ott, ezáltal sokkal jobban bele tudja élni magát az olvasó. Igaz Gibson útitársai először sokat ugratják az írót, aki nem egészen így képzelte az űrutazást, és az első napokban bizony vannak nehézségei. Azonban mire elérik a Vörös bolygót már szinte rutinos űrhajósként közlekedik a súlytalanságban. Megérkezéskor a telep vezetői, akik eddig azon fáradoztak, hogy népszerűsítsék kolóniájukat és minél több ember ellátogasson a Marsra, most titkolózni látszanak. Vajon mit rejtegetnek a marsi vezetők?

A regény eleje kicsit nehézkesen indul, és igazából nem is nagyon történik semmi. Egy egyszerű kalandos űrrepülésnél nem tartogat többet. Már-már a csalódottság jelei látszottak rajtam, ám a regény hihetetlen hangulatának köszönhetően mégsem tudtam letenni a könyvet. Az ember tényleg ott érzi magát az űrben Gibsonékkal. A beleélést tovább erősítik az egyszerű mondatok, melynek következtében sokkal könnyebben halad az olvasmányban az ember. Így az ilyenkor szokásos űrállomások felfedezése és bolygók nézegetése mégis élvezetes. Ha nem is izgalmas, de mindenképpen érdekes főhősünk jellemfejlődése, aki az idő előrehaladtával egyre jobban kiismeri magát a súlytalanságban és barátságokat köt társaival.

A Marsa érkezéskor viszont hatalmasat fordul a regény. Máris felvetődnek az első kérdések, amelyek megválaszolására egészen a regény végéig kell várnunk. A Naprendszer 4. bolygóján létesített kolónia teljesen hiteles, annak ellenére is, hogy miután Clarke megírta regényét, rengeteg dolgot megcáfoltak az űrszondák. A változatos karaktereknek és barangolásoknak köszönhetően, amúgy sem fog senki se ezzel törődni. A dolgok azonban itt nem állnak meg, ahogy haladunk a regény vége felé, az egész úgy lesz egyre jobb és jobb. A felbukkanó titkok végig ott motoszkálnak a fejünkben, és miközben főhősünk a Mars titkára összpontosít, saját múltjában is érdekes fejleményre bukkan. Miközben pedig tudósításokat ír a Földieknek, annál jobban nő szívéhez a vörös bolygó.

A viszonylag nehézkes belerázódástól eltekintve a regény egyszerűen fantasztikusra sikeredett. Clarke egy teljesen váratlan befejezést talált első könyvének, mely egészen biztos, hogy nem csak engem varázsolt el. A könyv minden sci-fi rajongónak kötelező darab, de bátran merem ajánlani azoknak is, akik csak most ismerkednek a műfajjal. Garantáltan nem fog egyik csoport sem csalódni benne. Clarke nagyszerű alapokat fektetett le már az első regényével a későbbi munkásságához.(www.konyvbagoly.hu)

 

Összeállította Kerekes Tamás

 

 

 

 

 

Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, ahogy rátapint jelenkori társadalmunk legizgalmasabb részleteire – méltatta őt egy neves amerikai lap, és ezzel nem is lehet vitába szállni. Miközben bármennyire is szeretnénk marasztalni a cyberpunk vonásait, kénytelenek vagyunk beletörődni a változásba, elfogadni, hogy már-már ott tartunk, amit azok a regények megjósoltak, és beismerni, hogy Gibsonnak volt igaza, amikor ezt a változást követve új irányokat, új ötleteket keresett.
A legutóbbi három regénye – amelyeket együttesen a Blue Ant trilógiaként szoktak emlegetni – már teljességgel ebben a szellemben készült. Amikor a Trendvadászt és az Árnyvilágot olvastam, egyáltalán nem tetszett ez a változás. Hiányoltam azt a hangulatot, amit a Sprawl-trilógia regényeiben megismertem és megszerettem, ráadásul ez a két könyv közel sem mutatta azokat a lenyűgöző gibsoni stílusjegyeket, amiért oly sokra tartják őt. Ilyen előzmények után meglehetősen óvatosan fogadtam a trilógia záró kötetének megjelenését. Az Árnyvilág zagyva és meglepően ötlettelen története után nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy e trilógia lezárásaként Gibson képes lesz ezt a szétszórt egyveleget összerendezni, és fogyasztható történetté formálni. Ám szerencsére az egykori cyberpunk nagymester megmutatta, hogy miért még mindig ő az egyik legjobb író a modern fantasztikus irodalom világában.
A Nyomtalanul (Zero History) cselekményében visszatérnek az előző regényben megismert szereplők – Hollis Henry, az egykori rock énekes és Milgrim, a drogfüggőségéből lassan felépülő, kissé zavaros személyiségű kódfejtő –, hogy a svájci multimilliomos üzletember, Hubertus Bigend megbízásából újabb hajmeresztő, titokzatos, és természetesen roppant veszélyes munkába fogjanak. Ezúttal a névtelenség homályában terjedő új divatirányzatok feltérképezése körül bonyolódik a cselekmény, ugyanis Bigend az ismeretlenség segítségével és felhasználásával szeretne betörni a katonai ruházat rendkívül jövedelmező üzletágába. Ám hamarosan kiderül, hogy nemcsak a svájci az egyetlen üzletember, aki ebben a szegmensben szeretne tetemes haszonra szert tenni, ezért a titokzatos tervező személye után kutató Hollis és Milgrim egyre mélyebbre keveredik a tisztátalan eszközöket sem nélkülöző ügyletben. Egy ponton túl pedig már sokkal inkább a saját irhájukat kell menteniük a hadsereg, és nem utolsó sorban néhány fegyverkereskedő elől. Ha jól belegondolunk, ez nem egy elképesztően izgalmas alaphelyzet, viszont Gibson képes úgy formálni a környezetet, hogy mégsem unatkozunk.
Az előző kötetekhez képest hatalmas fejlődést, hogy a Nyomtalanul sokkal összeszedettebb regény. Természetesen a cselekmény ebben az esetben is több szálon fut eleinte, de nem érezzük ezeket egymástól teljesen függetlennek, hiszen időről időre vannak kereszteződések, ahol egy pillanatra minden összeolvad. Nincs feszült sodrás, nincs túl nagy izgalom, de mégis halad előre a cselekmény, és mi egyre csak tovább lapozunk, hogy kiderüljön, hogyan alakul tovább hőseink sorsa. Néhol azért akad egy-két homályosabb folt, amiről pontosan nem derül ki, hogy milyen funkciót betöltendő került bele a történet fonalába, de ezek nem olyan döntő jelentőségűek, hogy emiatt a fő csapásirány eltérüljön, vagy megakadjon. Sajnos a végkifejlet közel sem olyan élvezetes, mint számítanánk rá, és talán túlságosan is kiszámítható, de még ezzel együtt is nyugodtan állíthatjuk, hogy Gibson közel a maximumot hozta ki az erős közepes ötletből. Csupán a végső lezárás lett suta és klisészerű, de ez összességében nem ront a történet teljesítményén.
Ami igazán fogyaszthatóvá teszi a regényt, az a szereplők hirtelen életre kelése. Bár sokat közülük megismerhettünk már az előző részben, akkor azonban inkább érezhettük őket bábuknak, akik egy megszabott kötélpályán képesek csak mozogni, mint valószerű alakoknak. Talán Gibson is rájött erre, mert láthatóan gondosabban, több figyelemmel építette bele a történetbe a karaktereket. Hollis nem sokat változott, most is az a tétovaság lengi körül, ami általában a zenéléstől visszavonult, ám a helyüket mégsem találó énekesekre jellemző, de épp emiatt szerethető karakter. Átérezzük, hogy mennyire terhes számára, hogy a svájcinak kénytelen dolgozni, és esetleg még szorítunk is neki, hogy a sarkára állva kijelentse, felmond. A volt zenésztárs, Heidi felbukkanása szerintem jó adalék. A vad, szókimondó ex-dobos afféle árnyék Hollis mellett, aki próbálja kisebb-nagyobb lökésekkel a megfelelő irányba terelni barátnőjét, és nem mellesleg kihúzza néhányszor a slamasztikából a többieket. Az előző kötethez képest talán Milgrim alakja ment keresztül a legnagyobb – és előnyös – változáson. Rajta keresztül megtapasztalhatjuk, milyen lehet egy teljesen zárt, álomszerű világból hirtelen belecsöppenni a valóságba, és újra megtanulni mindent, korlátok, szorongások nélkül cselekedni, és megtapasztalni egy olyan érzést, amit korábban még sosem ismert. Bigend végre olyanná vált, amilyennek eredetileg is lennie kellett volna – titokzatos, látszólag érinthetetlen, de mégis sebezhető, megrendíthető és elbizonytalanítható. Kicsit hasonlít a Neurománcból megismert Armitage-ra – elegáns, rejtélyes, de mégis minden szaván érezhető, hogy ő diktál, és veszélyessé válhat, ha esetleg nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. Rajtuk kívül még sok színes egyéniség jelenik, akiktől élővé változik a környezet, illetve visszatér az előző kötetből Bobby Chombo és Garreth, valamint az első regényre is kapunk néhány utalást, hogy minden összeálljon egy kerek egésszé.
Ha önmagában nézzük, akkor a Nyomtalanul egy erős közepes történet, meglepően jó hangulattal és gazdag, jól kidolgozott karakterekkel. Viszont ha a teljes trilógia ismeretében viszonyítunk, akkor a befejező kötet klasszisokkal jobb az előzményeknél. Ennek fényében érdemes lehet végigolvasni a teljes trilógiát, hogy képet kapjunk arról, milyennek látja Gibson a világunkat, amely ugyan a jelen, de már ott kopogtat az ajtaján a jövő. Érdekes, elgondolkodtató, és talán tanulságos is. Azonban most, hogy ez a sorozat véget ért, kíváncsi lennék, hogy Gibson milyen témát kezd majd boncolgatni – talán újra elkalandozik a távolabbi, sötétebb és durvább jövő felé, de lehet, hogy csak ismét rávilágít egy olyan pontjára a mai világunknak, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy milyen lehetőségeket, titkokat, veszélyeket rejt. Egy biztos, a Nyomtalanul bebizonyította, hogy még nem felejtett el regény írni a cyberpunk mestere, így bizakodva várom a következő könyvét.(fictionkult.hu)

 

 

 

 

ilweran

 

Részlet

 

Most megmondom a jövődet, mondta a Megyei Pszichiátriai Intézet dohányzójában egy reggel János, aki a telet rendszeresen benn szokta tölteni.
Őt eredetileg prostituáltak jelentették fel: fajtalanságért.
János kocsijával az út mentén korzózott és könnyen öltözött, léha lányoknak tett meglepő ajánlatot: "Most pedig csináljuk úgy, ahogy eddig még soha", s az érdeklődő kérdésre (hogyan?) azt válaszolta: INGYEN.
A rendőrség ugyan elejtette a vádat, de az intézetbe azért bekerült.
Ötletes embernek ismertem meg, tehát hallgattam.

Képzeld el, hogy bemész valakihez. Keresed őt. Kopogsz. Benyitsz.
A szobában senkit nem találsz. Vársz.
A szemed megakad az ajtó belső oldalára akasztott kis táblácskán. Tudod, aminek két oldala van. Az egyik oldalra az van írva: "Zárva".
A másik oldalára pedig: "Rögtön jövök."
Na az a Te jövőd.

A Trendvadász egy trilógia első kötete, amihez a maradék kettő nem tartozik szervesen hozzá, csak annyiban kötődnek egymáshoz, hogy ugyanabban a kitalált világtérben játszódnak.

 

 

A kötet első olvasatra egy piackutató tanszék tudományos diákköri dolgozatára hajaz, némi analitikus kémiai beütéssel) Kerekes Tamás), bár akad benne cselekmény jócskán.

A történet cselekménye, 2002 szeptemberében kezdődik: Cayce Pollard egy 32 éves marketing tanácsadó, aki különleges pszichés érzékenységgel rendelkezik, egyfajta allergiával, amit vállalati szimbólumok váltanak ki belőle. Amint egy potenciálisan nagy nyereséget hozó emblémával kerül szembe, gyengébb vagy erősebb pánikroham fut végig rajta. Ezt az allergiát, kiválóan fel tudja használni, a trendek világában épít karriert, ahol a logófóbia hasznos segédeszköznek bizonyul.

A cselekmény, Londonban, Tokióban és Moszkvában játszódik, ezek lesznek a történet térbeli csomópontjai, miközben Cayce és a sorra felbukkanó figurák, a Klip után nyomoznak. A Klipről nem sokat tudunk: lehet egy sorozat, vagy egy nagyfilm is akár. A Klip készítői időről időre különböző szegmenseket tesznek fel az internetre, melynek hatalmas rajongói táborába Cayce is beletartozik. Aktív fórumozóvá válik, és itt lel azokra a barátokra, akik a mű folyamán segítik felkutatni a forrást, vagyis magát az Alkotót és a műhelyt, ahol a Klip készül.

Cayce Londonba a Blue Ant cég meghívására munkaügyben érkezik, de amikor elutasítja DoroteaBenedetti grafikus tervező munkáját, rögtön egy ellenséget szerez magának. A regény legnegatívabb figurája Hubertus Bigend, a Klip megtalálásával bízza meg Cayce-t. Bigend célja, később forgalomba hozni a Klipet mint egyszerű terméket. Mindezt körüllengi a szeptember 11-ei terrortámadásokból adódó sajátos pánikhangulat és az akkori cselekmények emlékrészletei: ezek, a már-már hihetetlen cselekményvezetést visszarángatják minduntalan a valóságba. A terrortámadás gondolata és a visszatérő emlékképek, Cayce fokozódó szorongásának egyik alappillérévé válnak. Ilyen hatást kiváltó eszköz, a Michelin baba figurája is, ami egy mindenki által ismert szimbólum, így fel sem tűnik, mennyire hozzá tartozik az életünkhöz. Cayce Pollard számára viszont ez az egyszerű figura a legnagyobb ellenség, pánikrohamok kiváltója lesz egészen a történet végéig.

A cím fordítását (Pattern Recognition) sokan kritizálták mind irodalmi, mind nyelvi szempontból, a Trendvadász az angol nyelvi játékot, a többértelműséget igyekszik visszaadni. A Pattern Recognition magyarul „alakzat felismerés” utal Cayce logófóbiájára, az emlékezetre (felidézés, felismerés, felelevenítés hármas fogalmi meghatározásai), az adathalmazokból releváns információk kiszűrésére és azokra a piacmarketingben ismert alakzat-felismerő szoftverekre, amelyek segítségével befektetési döntéseket hozhatunk. A marketingfogásokra később is találunk példákat. Például: a márkák terjesztésére, divatba hozatalára. Az utóbbi szoftver mintájára használják munkaadói Cayce-t a Trendvadászban, egyfajta speciális lakmuszpapírként, ahogy ezt Gibson tollából olvashatjuk.

Gibson e művében a szemiotikai tükörvilágban ábrázolja a jelent, csupa emblematikus figura, amelyek életre kelnek. (Kerekes Tamás)

Ha el tudjuk fogadni, hogy a CP (cyberpunk) kultúra nem vesztette el teljesen a létjogosultságát és érvényességét csak újraértelmeződött, alkalmazkodott a technikailag és informálisan felgyorsult hétköznapokhoz. Karakterei már nem a hacker és az utcalány, hanem az újságíró, a divatszakember vagy a művész. De személyiségjegyeikben nem ment végbe nagy változás: ugyanúgy a magány, a bizonytalanság, a virtuális élet és a közömbösség címkékkel jellemezhetjük őket. Meglátásom szerint a SF, a CP és a posztmodern irodalom szervesen összetartoznak, hiszen egy idő után egymás jelenébe értek és számos érintkezési pontot találhatunk közöttük. Nem létezhet CP regény a posztmodern regény nélkül, ahogy a posztmodern regény egy része sem a SF nélkül. Egymásra ható és egymásból táplálkozó műfajok, amelyek mindegyike változáson ment keresztül az évek során. (gonzopresss.hu)

Cayce-t a Blue Ant főnöke bízza meg azzal, hogy derítsen fényt arra, ki az alkotója az interneten fel-felbukkanó mpeg szegmenseknek, melyeket az egész világ nyomon követ, vár, csodál és közben észrevétlenül a kult kategóriából a tömegfogyasztásba lökdösi át.

Cayce ide-oda rohangál glóbuszunk északi félgömbjén, New Yorkból éppen hogy megérkezett Londonba a regény elején, aztán hamar együtt süppedünk bele az első osztályú ülésekbe Tokió felé, hogy igen rövid időt töltve a felkelő nap országában, visszatérjünk a köd birodalmába, ahonnan máris indulunk Moszkvába.

A szerző mindeközben világunk márkáinak neveivel szórja tele a könyv lapjait, ezzel teremt ismerős érzést az idegen világban, azt az érzést, hogy akár itt velünk is megtörténhet mindez. Sőt. Történik is, nap, mint nap.

A globalizáció és a fogyasztás, annak gerjesztői, a nagyhatalmú és pénzű emberek jelen vannak. Az internet mindennapos közösségi tér, ahol senki sem az, akinek , vagy aminek látszik, mégis szerelmek szövődnek és mennek tönkre, játékterek alakulnak, közösségi oldalak jönnek létre a saját szabályaikat felállítva. Valóságos élményt nyújtanak egy valótlan, 1 és 0 sorozataiból álló kódrendszerben. Mert az ember marad ősi szerzet, nem baj a technika, nem érdekes a fejlődés, a hit, a kapcsolatteremtés és a kíváncsiság a hajtóerő.

Cayce-t és társait ugyanez a motiváció hajtja. Senki sem őrült és mindenkinek elment az esze. Van karrierista nő, álmodozó művész, kreatív nyugtalan elme, okos gazdasági szakember, , mogorva, magának való titokzatos alak. Mindenki itt van. A közös chat-szobában.Mindenki keres valamit. Amit találnak, az sosem az, aminek a keresésére elindultak. Úgy tűnik, ez is egy ősi minta az emberi létezésben. Azt gondoljuk, tudjuk, mi kell nekünk, de ha megleljük, valami egész másra találunk rá.

Gibson nem fogalmaz bonyolultan, minden érthető és világos. Noha itt s bőven él a köznapi nyelv metaforikus jellegével (Kerekes Tamás)

Összetett és tőmondatok váltják egymást. A divat elsivatagosodása miatt ismerünk minden márkát, akárhova megyünk, ugyanazt árulják nekünk, így nem nehéz megérteni a trademarkos szövegeket sem.(ekultura.hu)

 

Cayce kikászálódik az ágyból, felhúzza a farmert. Felegyenesedik. Reszket.

Tükörvilág. Az elektromos berendezések csatlakozói böhöm nagyok, és három villájuk van. Olyan erős áramra méretezték őket, amit Ame­rikában legfeljebb a villamosszékekbe eresztenek. Az autók vezető- és utasoldala mindmáig tisztázatlan körülmények között helyet cserélt, a telefonkagylók súlyosabbak, és máshol esik rajtuk a fogás. A puhafe­delű könyvek tapintása akár az ausztrál dolláré.(részlet a regényből)

 

Izgalmas, fordulatos, intelligens, agytornásztató nyomozás.

 Gibson eltalálta a műfajt:

 valószínűleg így fognak kinézni a huszonegyedik század népszerű olvasnivalói.(Szele Tamás)

 

 

Többszörösére nő a világpiacon árult felesleges kütyük száma. A tévéadást hamarosan erre kifejlesztett tapéta fogja sugározni. Az a néhány ember, aki még nem szenved érzékzavarban, egyszerre nézhet harminc különböző tévéadást: a legjobb, ha forgószékbe ül, és a szemhéját tapasszal a homlokához ragasztja, mivel mindent, amit a tapéták sugároznak, kötelező lesz megnéznie. Hogy ne is említsük a jövő századi autók prototípusait, amelyek elgázolt műanyagsonkára fognak emlékeztetni, betegesen dülledő szemekkel és aerodinamikai farokkal. A felfedező-, feltaláló-és tudósbandák, a púpjaik közt meztelen lányokat szállító, szintetikus tevék, valamint az elefántokat imitáló tankok és a tankokat utánzó elefántok mindenkibe belekötnek majd, aki útjukba kerül. A technobiológusok, fizikusok, pszichodiagnoszták és hipnotizőrök közti nézeteltéréseket párbajban, kézifegyverekkel fogják elsimítani, nevezetesen azokkal a világító botokkal, amelyeket a Star Wars negyvenhatodik sorozatának elmés forgatókönyvírói, ki tudja, miért, lézerkardnak neveztek. A karórákat kakukk nagyságú tojásokkal látják el, és minden egyenruhás rendfenntartó csúcsos sisakja vanília fagylalt-ízű szintetikus spermát lövell majd. Új társadalmi mozgalmak jelennek majd meg, amelyek azt követelik, hogy az északi féltekén egyenesítsék ki a földtengelyt, a délin pedig úgy helyezzék el, hogy az antarktiszi jégmező végre belefolyjék a világóceánba, aminek köszönhetően mi itt valamennyien elpusztulunk, a felmelegedő Antarktiszon azonban új, szebb élet kezdődik: az úgynevezett ausztralokapitalizmus. A mesterséges nők csak nagy nehézségek árán fognak találni maguknak természetes férfit, és fordítva. Különleges vajelemző készülékek segítségével kenhetjük meg majd a pirítóst, amelyet dietetikus okokból tilos lesz enni: kizárólag elektromos cápákat táplálhatunk vele. Valójában azonban ezek a naiv és gyermeteg jóslatok, vagy inkább jósolgatások már az előttünk álló évszázad első felében jelentőségüket vesztik, hiszen a mai walkmaneknél valamivel kisebb zsebfantomaták által megteremtett általános fantomatizáció egy olyan világ víziójával fog körülvenni és körülfonni mindenkit, amelyhez képest a paradicsom régi sárcipők megőrzője csupán. Így fogunk élni, mindenki megkapja, amire vágyik, a pelenkától a szagtalan, elektronikus sírig. Az önműködő temetkezőhelyen kóborló kutyus időnként megemeli ugyan a lábát, de kizárólag Channnel No. 5-öt fog vizelni, mivel elektroparfüm-kutya lesz."(S. Lem)

 

 

Blikk.hu

 

Egészen 1990-ig, három évtizeden át tároltak szovjet atomtölteteket Magyarország területén – derül ki abból a Puskalövés nélkül című könyvből, amit a rendszerváltás előtti utolsó hadügyminiszter, Kárpáti Ferenc írt.

– Az 1960-as évek második felében szovjet–magyar kétoldalú megállapodást kötöttek arról, hogy a Szovjet Hadsereg atomtölteteket tárolhat Magyarország területén – állítja könyvében a volt miniszter, aki 1985–90 között töltötte be a posztot. – Én erről hivatalosan akkor szereztem tudomást, amikor kineveztek. Ekkor döbbentem meg igazán, mert kiderült, hogy a magyar katonai vezetésnek nincsenek pontos ismeretei erről, nincsenek beavatva az atomtöltetek tárolásával kapcsolatos tennivalókba. A bázis parancsnoka közvetlenül a moszkvai vezetés alá tartozott.

A Duna fedőnevű tárolót a Kab-hegy lábánál építették fel. A környékbeliek csak találgatták, hogy mi lehet ez, hiszen az objektum személyzetén kívül senki nem tehette be a lábát az épületbe. A föld alatt két atombiztos létesítmény lapult. Szerelőcsarnokok, speciális szállító járművek részére készült garázsok, 92 lakás, orvosi rendelő, étterem is volt az objektum területén.

A szovjet nagykövet 1989-ben tájékoztatta Németh Miklós akkori miniszterelnököt, hogy határozatot hoztak arról: kivonják az atomtölteteket Magyarországról. A rakétákba szánt robbanófejek szinte pontosan 30 évig pihentek a Nagyvázsony melletti bázison.

Kárpáti Ferenc könyvében a romániai forradalomról is ír. Az ottani eseményekről mindent első kézből tudott, hiszen jó viszonyban volt a román nemzetvédelmi miniszterrel, aki a forradalom kitörésekor nem volt hajlandó a felkelők ellen bevetni a hadsereget. A román minisztert emiatt kivégezték, amit öngyilkosságnak tüntettek fel.

Bittó Ákos

Az Árpád-ház –

Díszdoboz

 

A díszdoboz I. kötetében az alábbi könyvek találhatók: -Árpád és Géza fejedelmek (1. kötet) -István és Orseolo Péter (2. kötet) -I. András és I. Béla (3. kötet) -Salamon, I. Géza és I. László (4. kötet) -Könyves Kálmán és II. István (5. kötet) -Vak Béla és II. Géza (6. kötet) -III. István,.

..

 

 

 

A magyar királyok és uralkodók életét feldolgozó sorozat második kötetének főszereplői államalapító uralkodónk, Szent István valamint baljós emlékezetű utóda, a velencei származású Orseolo Péter. A kötet első felének néhány oldalas fejezetei megszületésétől követik nyomon első szent királyunk pályafutását. A hatalom megszerzésének és megszilárdításának elbeszélése után külön-külön fejezetek foglalkoznak uralkodói teljesítménye egyes elemeivel, államszervezői, hittérítői, hadvezéri és törvényhozói eredményeivel. A kötet második fele az István halálát követő zavaros évek történéseit foglalja össze, amelyhez Péter kétszeri uralkodása mellett a pogánylázadás és Aba Sámuel rövid életű uralma is hozzátartozik. Az elbeszélést ezúttal is gazdag illusztrációs anyag kíséri. A szerző bár a kötet irodalomjegyzékének tanúsága szerint ismeri a közelmúltban született történészi összefoglalókat is, szívesebben hagyatkozik a középkori krónikákra és a későbbi elbeszélő forrásokra az események könnyed, időnként kissé keresetlen stílusú, némileg kiszínezett és regényesített elbeszélése során

 

 

 

 

 

 

Megjelent a Magyar királyok és uralkodók sorozat következő két kötete. Az újabb könyvek ismét egy rendkívül fordulatos és izgalmas részért dolgozzák fel az Árpád-házi királyok, éppen hogy megszilárdult hatalmának.

 

 Szt. István királyunk legnagyobb tragédiája az volt, hogy nem tudott egyenes ági fiú utódot hagyni az országra. Nehogy országunk visszatérjen a pogányság útjára, az egyik trónigénylőt, Vazult megvakítatta és megsüketítette. Vazul három fiának pedig menekülnie kellett, így talált külhoni uralkodóházaknál menedéket Levente, András és Béla. Ettől kezdve sorsuk és utódaiknak sorsa a legfordulatosabb Shakespeare drámákat megszégyenítően bonyolódik. Az csak szinte mellékesen megjegyzendő, hogy a legújabb kutatások szerint nem is Vazulnak, hanem annak fivérének, Szár László gyermekeinek tartják a három idegenbe menekült királyfit. Orseolo Péter elüldözése után térnek vissza Magyarországra, mint a trón várományosai. Közülük a legidősebb Levente pogány hiten maradt, de ő viszonylag hamar meghalt. András és Béla először sikeresen legyőzik az országra törő németet, majd a kezdeti egyetértés után, egymás ellen fordulva küzdenek a trónért a hatalomért. Bármely izgalmas kalandregény meseszövése megirigyelhetné azokat a fondorlatokat és váratlan fordulatokat, melyet akkor a való élet produkált.

Kiadás éve: 2010

Kategória: Magyar történelem

ISBN/ISSN: 978 615 5013 16 4

 

Sorozatunk második kötete továbbviszi történelmünk eseményeit, sőt, idehozza olvasóink szeme elé. A fejedelmek kora után beköszönt a királyok korszaka.

A negyedik kötetben, mint egy jó folytatásos sorozatban tovább bonyolódnak az események. Ekkor már az egykori testvérek fiai, az unokatestvérek között folyik tovább a küzdelem a hatalomért. András fia, Salamon és Béla fiai, Géza és László vívnak ádáz csatákat, igénybe véve külföldi szövetségeseik beavatkozását is harcaikhoz. A sorozatnak ebben a kötetében kerül bemutatásra egyik legnagyobb királyunk, a később szentté avatott I. László király. Alakja, jelleme, haditettei évszázadokon át példát mutattak, erőt adtak a magyarságnak. Ő volt a félelem és gáncs nélküli lovag, a gyengék és a haza védelmezője az eszményi lovagkirály. A sorozat negyedik kötetét nem Tihanyi István, hanem Vitéz Miklós jegyzi, de stílusában, közérthetőségében és humorában hasonló a sorozat előző három tagjához.

 

A sorozat kiválóan alkalmas, hogy felfrissítse egykor szerzett tudásunkat, vagy új ismeretekhez juttassa a történelem iránt érdeklődőket, legyen az bármely korosztály tagja. A felhasznált irodalomjegyzékből is kitűnik, hogy a szerző szerkesztő alapos munkát végzett, sokfajta és különböző forrásokra alapozva állította össze a művét.

 

Tölgyesi Tibor

 

Tihanyi István

 

 

Leo Kessler: Dermesztő katlan

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szombat koradélután a szolnoki vasútállomáson (és vélhetően azután a vonaton is) egy katonásan rövid hajú fiatalember olvasta Leo Kessler: Menni vagy meghalni című  könyvét a Wotan SS rohamezred "stratégiai visszavonulásáról".(www.Mitolvasazutcaembere.com)

 

 

 

 

 

 

 

Hogyan jutott ki Demjanszk vérfagyasztó katlanjából a Wotan megfogyatkozott csapata az orosz gyalogság tömött, földbarna sorainak végeláthatatlan falanxával szemben, amely tömör falként egyre csak közeledett feléjük?

Ha már Kesslernél tartunk, Az Ördög pajzsa nem éppen a legvidámabb szerzeménye Wotan SS témában.

Van ez a Leo Kessler álnevű, nemrégiben elhunyt szerző, aki II. világháborús regényeket írt, elég szép számban. Itthon eleddig a Wotan SS rohamezred/von Dodenburg könyveit dobták piacra. A történeti sorrendiség nem fontos ebben az esetben, így a nemrégiben megjelent Karvalyok napja az egész sztori elejére repít minket. Mindeközben már olvashatóak idehaza a jóval később játszódó történéseket bemutató

Az időrend: Wotan ezred

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A háború szajhái nagyon sok kérdésemre választ adott. Egyrészt kiderül, hogy hogyan is került az alakulathoz a Schulze-Matz páros, akik az egész regényfolyam humorosabb oldalát hivatottak biztosítani.

Másrészről tisztázódik, hogyan is lesz von Dodenburg az egység parancsnoka miután meghal Geiger őrnagy, az addigi parancsnok; harmadrészről az is világossá válik, hogy a – számításaim szerint – történeti sorrendben utolsó Wotan könyvben miért nem szerepel von Dodenburg és Matz, miért csak Schulze.

 

Úgy gondolom, ebben a könyvben sokkalta hangsúlyosabb szerepet kap az akció, a háború, a borzalmas pusztítás, mint a moralizálás.

Ugyan szemtanúi vagyunk a von Dodenburg belsőjében végbemenő változásoknak, viaskodásainak önmagával, meghasonlásának, ez most mégsem tudja – vagy a szerző nem is akarja – ellenpontozni az akciót. A Schulze és Matz alkotta kettős sem humorizál annyit; sokkalta inkább tűnnek egyszerű katonáknak, mint mókamestereknek.

 

Az biztos, hogy aki figyelemmel követei a Wotan SS Rohamzászlóalj történetét, az feltétlen olvassa el A háború szajháit. Aki pedig most vágna neki az ismerkedésnek, talán kezdjen ezzel a könyvvel. (Galgóczi Tamás)

 

 

A helyszín továbbra is a Szovjetunió, ahol még mindig tart a dermesztő tél. A Wotan vert seregként folytatja visszavonulását, azonban ismét problémák merülnek fel: Schulze és Matz, mintegy húsz társukkal egyetemben, beszorulnak a Vörös Hadsereg gyűrűjébe, parancsnokuk pedig a kisujját sem mozdítja a kiszabadításukért. Egyedül Von Dodenburg próbálkozik kedvenc katonái megmentésével.

Persze az ügy nem olyan egyszerű, mint azt Von Dodenburg gondolja. Felettese elég goromba módon rendre is utasítja, hogy fejezze be az ugrálást, Schulze már biztosan alulról szagolja az ibolyát, ráadásul Geiernek esze ágában sincs ismét harcba vinni a Wotant, ameddig csak lehet, igyekszik kimaradni mindenfajta harci tevékenységből. Von Dodenburgnak így nem marad más választása, mint más SS parancsnokoknál elhinteni a „beragadt” Wotanosok történetét, hátha valamelyikük kap az alkalmon és a bajba jutottak segítségére siet. Nem kell csalódnia, hiszen Jochen Peiper, a 1. SS „Leibstandarte SS Adolf Hitler” hadosztály fiatal ezredese a segítségére siet és egy különítménnyel elindul „ feltörni a katlant”.

Újabb meglepetés érheti a Leo Kessler műveit, azon belül is a Wotan történeteket ismerőket, ugyanis a Dermesztő katlanban Von Dodenburg szerepe ott véget is ér, hogy Peiper elindul Schulze és Matz hátsójának megmentésére, így ennek a regénynek a főszerepét ez a két lókötő tölti be, kiegészülve Peiper ezredessel illetve a Wotannál ősellenségüknek számító, beszari Metzger főtörzsőrmesterrel.

Természetesen Leo Kessler bevet minden szokásos „extrát”, hogy még tovább fokozza a bonyodalmakat és az izgalmakat, így egy kozák lovascsapat – brutális parancsnokkal az élén természetesen – folyamatosan igyekszik megkeseríti „hőseink” életét. A katlan közepét egy spanyol(!) „önkéntesekből” álló alakulat védi, akikhez a csapdába esett Schulze-ék kénytelen-kelletlen csatlakoznak, mivel elmenni nem tudnak, hiszen a külső gyűrűt védő – a spanyolokhoz tartozó – négerek(!) mindenkit lemészárolnak.
Természetesen az oroszoknak borzalmas mennyiségű harckocsi áll rendelkezésére, hogy felszámolják a városban rekedt ellenséges csapatokat. Ezt ellensúlyozandó a hóviharos ítéletidőre fittyet hányva megjelennek Von Igel őrnagy Stukái az égen, hogy légi fedezetet biztosítsanak az egész kompániának, míg fel nem szívódnak a városból és el nem érik a német vonalakat.

Összességében sok újdonságot nem tartalmaz a Dermesztő katlan, leginkább úgy aposztrofálható, hogy egy újabb fejezet a Wotan SS történetéből.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Duna International Kft

 

 

 

 

 

 

                         Skorzeny búcsúja

 

 

 

 

 

 

 A legjobb diverzáns-történet a trójai faló óta- Tonio Troger

 

A nürnbergi per alkalmával, mikor Churchill végighallgatta az orosz ügyész, Visinszkíj vádbeszédét, tenyerébe temette az arcát, s azt mondta: ”Meg kell nyernünk a harmadik világháborút, hogy mi írhassuk a vádiratokat.”

A háborús bűnök definiálása roppant nehéz. A törökök egy része még mindig tagadja a kurdok és örmények ellen elkövetett gaztetteket. A hágai bíróság precizitása és hatékonysága a szemünk előtt gyengíti a háborús bűnök súlyát. Nünbergben (zsidótörvényei ellenére) Horthy csak tanúként szerepelt, Skorzeny is pár évvel megúszta.(Kerekes Tamás)

Azt ugye már A Halál ötven órája óta tudjuk, hogy a németek több tucat egységet „dobtak át” a fronton diverziós feladatokkal, így a hirtelen támadás miatt amúgy is összezavarodott ellenség csak még butábban néz ki a fejéből és nem ért semmit: bizonyos helységek nem ott vannak, ahol a közúti tábla vagy a térkép mutatja; egy adott hidat a gonosz beszivárgók a levegőbe röpítettek, illetve a mieink nem tudják a levegőbe repíteni, mert az ellenség – sajátjainknak álcázva magát – elfoglalta.
Eme „remek” tevékenységek mellett még titkosabb akció is zajlik: egy kis csapat – két SS legény, egy SS ügynök, Otto és a gróf – szépen csendben áthajózik a Sauer folyón és megkezdi álcázott utazását a fő-főparancsnok rezidenciája felé. Tervük – amiről Ottonak és a grófnak egyelőre tudomása sincs, azt hiszik kapcsolataik és a tapasztalatuk miatt kerültek a brigádba –, hogy bármi áron likvidálják az ellenség főparancsnokát, Eisenhower tábornokot. Amint ez „hőseink” számára nyilvánvalóvá válik, mindent elkövetnek, hogy szabotálják az akciót – elvégre ők nem bérgyilkosok –, azonban nagyon kell vigyázniuk, mit tesznek, mert társaik egy rossz mozdulat miatt azonnal átvágják a torkukat – minden lacafacázás nélkül.
 (ekultura.hu)

Az Ekultura cikkírói kihagyták a korrektnek tűnő recenziójukból a dublőr-vonalat és a színészkulisszát a francia ellenállás angolokkal együttműködő tagját, a jól eltalált falábú, grogkedvelő színlelőt, aki a terv kulcsa, és még sorolhatnám (Kerekes Tamás), a könyv azért jobb, mint azt az ekultúra.hu leírja.

Otto Skorzeny-személyes emlékeim: Kerekes Tamás

 

A személyes érintettség okán:

 

Donata de Sabata hívott Veronába, és tizenhét évesen egy ilyen felkérésnek nem tudtam akkor ellenállni.

És, amikor megérkeztem, természetesen olaszul mondtam:

„Hé, barátom, itt van Sabata!”

…

Mi nem Fiumén keresztül mentünk, mint Horty rükvercben, hanem FRANCIAORSZÁGON KERESZTÜL.

A BARÁTOMNAK ÉN VERTEM SÁTRAT A PÁRIZSI METRÓBAN A BETONON, HOGY KA..NI TUDJON EGY NEJLONZACSKÓBAN. JEGYÜNK NEM VOLT.

Olaszul viszont tudtam, mint Skorzeny.

Ha télen megyek Olaszországba, akkor csak sátrat viszek, egyszer Zolival mentem, kivel már két hónapot lehúztam Londonban télen egy pad alatt, ő most Tokajban kertészkedik, és szélkerekeket gyárt. Haját maga nyírja.

Egyszer egy hegyen vertünk sátrat és olyan vihar kerekedett, hogy még ő is félt, hogy levisz bennünket két kilométer zuhanásba. Ez nem történhet meg.

Az indiai őslakosok, a gurkák lojálisak maradtak az angolokhoz, hadi helyzetben is. Kis termetű, barna bőrű alakok, mint én.

Egy csapatuk meghallgatta az angol ejtőernyős tiszt kiképzését, aki elmagyarázta, hogy kb. 1500 méternél nyissák ki az ejtőernyőt.

A csapat vezetője tolmácsot kért.

„Nem lehetne négyszáz méternél”?

•          „Nem.”- Hangzott a válasz.

-?

•          „Mert akkor nem nyílik ki biztonságosan az ernyő.”

•          „Ja, ernyő is lesz?”

Mindig Nápolyig mentem csak. Hisz Nápolyt látni, de nem meghalni volt célom.

Mint Gorkijnak, csak neki nem sikerült, de nekem a börtön volt az egyetemem.

Olaszországban Veronáig csak azt kell tudnia a Nyájas Olvasónak, hogy :„Dove e la casa?”

És már Veronába is vagy nyájas olvasó.

Rozáliába voltam szerelmes, s nem tudtam aludni.

Ám sajnos elmentem egy bálra, ahol megláttam Donata-t.

Ott két család balhézott valami régi sérelmen, amit már el is felejtettek, mármint az okot, amit csak a mantuai herceg tudhat.

Ha én meglátok egy nálam jóval magasabb, telt, nagy mellű szőkét, nagy hátsóval, mint Mansfield, (Miki Hargitay barátnője, felesége, aki meghalt autóbalesetben, ám Miki ma is él, őneki nem volt sérülése.

Miki találta fel a testépítést, ami globalizációs marhaság lett, de Miki jól keresett vele. Akkor elájulok.

Na, a feleség úgy zuhanyzott, hogy nem lett vizes a lába. Mint Lola Ferrari, aki szintén furcsa módon halt meg, de ez nem az én történetem. Tehát imádom a telt, nagymellű szőkéket, akik arról panaszkodnak, hogy már megint fogyni kell. Én evvel úgy vagyok, mint az egyszeri paraszt a mérgező, betiltott, noha borral(Pécsett még most is isszák -a szerző megjegyzése)

Ötvenedik születésnapomat a nálam húsz évvel fiatalabb Kőrösi Tibivel ünneplem meg- hamarosan-aki nemcsak a kik-boksz edzőm, de személyes barátom. Három órája váltunk el, együtt ünnepeljük az ötvenedik szüli napomat 18-án. Júliusban. Szivar, tequila, s részemről telt szőkék, hármasával. Jazz Cafe, Szolnok.

Csak úgy hív, hogy „Üvegállú”

Tibivel fura módon ismerkedtem meg, egy kertben, egy nyilvános kertben, amit úgy hívnak: strand.

Imádom a vizet, az idén fogadásból egy kidobó emberrel, már Szolnokon, fogadtam, hogy átúszom a Tiszát, vele versenyben, de még a fagyos szelek fújtak. Nyertem, de én nem tehetek róla, hogy együtt vízi labdáztam, azzal kit Bud Spencer néven Piedone-ként ismer a világ.

Öreg-Törek, aki a vegyes pálinkát csak így hívta, ”Vért belet tisztit, „, szintén noha bort ivott, egyszer kóstoltam, de letettem, mert azt hittem, gázolaj-fogadásból összeköttette kezét-lábát, magára kötött egy biciklit és így a tiszavárkonyi kertemből hazadzsapázott át Rákócziújfaluba. Én meg utána biciklistől, a lopott dinnyéket magam előtt tologatva, át a Tiszán, mint Esze Tamás és Ocskay László, kuruc generális, a mindenkori rongyosok igazi vezére. Rongyos árulónak tartva másoktól. Szeretve a Tiszát a vérpadig, s én még tovább.

A noha borról mondtam Töreknek, hogy méreg.

_”Nagyobb méreg, az, ha nincs!”- mondta, mert nemzetközi sakkmester is volt.

Ő volt az, ki egy reggel a tiszavárkonyi kertünk betoppanó Édesapámtól megkérdezte:

Maga merről jött?

•          Ceglédről Tószegen át, felelte Apám, ki kamaszkorában szintén megérte a pénzét és nekilátott füvet nyírni.

Na, ővele negyven év alatt egyszer mutattam ki a foga fehérjémet-akkor még volt-de reggelig a kezét fogta gyűlölt édesanyámnak-(ő gyűlölte, nem én) és reggelig remegett, mint a kocsonyában a fagyott béka.

Aztán a kórházban látogatott meg, mert csurom vér kórházi pizsamám csak egy volt, és nem cserélték, de ő katonaorvos is volt és hozott magával. Vele mentem ki.

Donata de Sabata Veronában lakott, egy villában. Mielőtt megnyomtam volna a csengőt, lezuhanyoztam, mert tudtam, hogy bent lég kondi fogad. 1972-ben.

Ám előtte, találkoznom kellett Ottó-val ki osztrák volt, mint Swarzenegger. Ausztriában testileg alkalmatlannak találták katonai szolgálatra.

Természetesen

volt a körözési plakát szerint -Argentínában élt, ahol akkora volt a kivándorlás, hogy a reptéren felírták:

„Az utolsó oltsa el a villanyt!” Ám ő volt öregen, mint Akela, Evita Peron szeretője.

Én ismertem Ottó szíve titkát. Ne sírj Argentína!!

Otto von Skorzeny.

Annak a montparnsse-i lakásnak a kulcsait adta át nekem Veronában -tizenhét se voltam, amit Nyúltól kapott a nürnbergi perben.

Skorzeny:Horthy fiának elrablója, Mussolini kiszabadítója monte Cassinójából, Malmedy, meg a többi, a hangtompítós géppisztoly a genfi tavon, ő nemcsak használta, de fel is találta. S kétséhgkívül zsarolta Churchillt is, annak korai Mussolinihez írt lelkendező levelei miatt, melyet gondosan őrzött.De találtam a zsebében egy kulcsot.

Nyúl (egy francia hírszerző tiszt)azt mondta neki a nürnbergi perben, ha kijön a börtönből, lakhat a párizsi lakásában. Nyulat Visinszkíj idézte meg, a vád tanújaként, de Nyúl Skorzeny pártját fogta.

Ottó, a közhiedelemmel ellentétben, jó ember volt, de nem hagyományosan.

Evita Perón testét bebalzsamozta saját receptjével, s titokban halála után még vele hált.

Kevés örömet tudunk nyújtani egy halottnak, de Otto többet tett a gyásznál. Ezért szerettem meg Otto von Skorzenyt.

Nem a kulcsért.

Cherokee Tamás

Tankpusztítók

Leo Kessler

 

 

 

Nehéz helyzetben van a német hadsereg. A Sztálingrádnál elszenvedett vereség óta egyre csak hátrálni kényszerülnek az anyaország felé, a Vörös Hadsereg pedig feltartóztathatatlan armadaként lohol a nyomukban. Az Első SS Stuka-ezred folyamatosan bevetésen van; feladatuk az előretörő szovjet páncélos ékek felmorzsolása, azonban az oroszok tanultak az eddigi hibáikból és felkészülten várják az ég felől érkező támadásokat. Ráadásul a vörös légierő új vadászrepülőgépei minden tekintetben felülmúlják az ellenfeleiket. Mindezek miatt az eleddig halálosnak bizonyuló Junkers Ju 87-ek egyre-másra alulmaradnak a csatározásokban.

Az egyik – szinte öngyilkos – bevetés alkalmával De la Maziére, Hanno von Heiter és a minden lében kanál Hannemann a teljes káosszá váló csatározásban az ellenséges vonalak mögött landolnak sérült, harcképtelen gépeikkel. Embert próbáló feladat áll előttük, hiszen valahogy el kell érniük a német vonalakat és át kell jutniuk a fronton. Ha a vörösök kapják el őket, az egyenlő az azonnali és biztos halállal. A „díszes” társaság így gyalog vág neki a téli orosz sztyeppének, hogy valahogyan hazaérjenek.

Miközben „hőseink” a mínuszokkal és a rájuk vadászó oroszokkal küzdenek, az Első SS Stuka-ezredet Hitler kivonja a frontról és hazarendeli. A megdöbbent Greim ezredes – az ezred parancsnoka – egyenesen a Führernél köt ki, aki nem kisebb meglepetést tartogat számára, mint egy teljesen új Stuka konstrukciót. Az új gép szinte megegyezik a régivel, azzal az „apró” különbséggel, hogy bombák helyett egy páncéltörő löveget hordoz és az égből alázuhanva puffogtatja az ellenséges tankokat. Ettől az új fegyvertől nem kevesebbet várnak, mint hogy a tavasszal Kurszknál indítandó offenzívában a németek felé billenti majd a mérleg nyelvét.

(Leo Kessler története – így az Első SS Stuka-ezred is – teljességgel a fantázia műve. Az SS-nek soha nem volt repülőgépes alakulata.)

Leo Kessler – azon túl természetesen, hogy fontos szerepet ad regényében a háború pusztításának, az embertelen küzdelemnek nagyon is naturalisztikus, némely esetben gyomorforgató ábrázolásának – folytatja az Első SS Stuka-ezred történetének elbeszélését. Tanúi lehetünk, hogyan próbálja a dicsőséghajhász báró Karst kihasználni, hogy – Greim ezredes nagy kedvence – De la Maziére legjobb tudomása szerint már alulról szagolja az ibolyát. Szépen kirajzolódik előttünk a „gerinctelen féreg” figurája, akit csak utálni lehet és minél többet tűnik fel a regényben, annál inkább azt várjuk, hogy mikor iktatja már ki valaki végleg a képből. De báró Karst ízig-vérig csúszómászó kategória, aki nagy rutinnal fedezi le magát minden helyzetben és képes minden ellene irányuló végzetes támadás elkerülésére. Persze esetenként a megszégyenülést nem tudja elkerülni, de valahogy mindig sikerül kivágnia magát a szorult helyzetekből.

A tankpusztítók egyike Leo Kessler jól sikerült könyveinek. Akad azonban egy dolog, amit véleményem szerint nem kellett volna megtennie benne: ez pedig az önismétlés. Ahhoz már hozzászokhatott a Leo Kesslert olvasó, hogy megvannak azok a bizonyos szófordulatok és kifejezések, amelyeket szinte minden „hőse” kivétel nélkül használ. Berlin bombázásának és a pusztítás képeinek bemutatása azoban szinte szóról szóra megegyezik egy előző Wotan-os könyvben fellelhetővel, ami nekem nagyon nem tetszik. A szerző rengeteg II. világháborús könyvet írt, így óhatatlan, hogy bizonyos témák ne ismétlődjenek meg ilyen esetben. De, hogy – mai szóhasználattal mondva – copy-paste funkciót alkalmaz és kicsit belejavít… Nos, ez szerintem nem csinos. Ettől függetlenül a Leo Kessler megszállottaknak szigorúan kötelező darab. (ekultura.hu)

 

Egyszer s bécsi Szent István-katedrális alatti katakombákban elvesztette az emlékezetét, s a transzból magához térve, letérdelt egy kripta elé, esküt tett, hogy a jövőben a germán Kígyó- Istennek, Wotannak szenteli a katolikusok által bitorolt szentélyt. A különböző okkult, ezoterikus, antropozófus iskolák képviselői közt elsőként kapcsolja össze a keresztényellenességet a hagyomány ezoterikus újraértelmezésével, megteremtve a nemzetiszocialista politikai filozófia számára a lehetőséget a germán ősi hagyományok összekapcsolását a keresztényellenességgel, megspékelve a felsőbbrendűségi tudattal.

List aktív alpinista, Geiselberg vára környékén többször hipnotikus transzba esik, idegösszeomlása sem akadályozza meg abban, hogy barátainak tett kinyilatkoztatásában megjövendölje, hogy a pángermánság legnagyobb ünnepe a napforduló lesz, Az 1875. július 24-i napfordulón lelke közvetlen kapcsolatba került egy germán pap lelkével, aki a csatamező fölött őrködött kétezer éve. Ekkor határozta el, hogy a wotanizmus ideálját megteremti, amelyen felépülhet egy fajtiszta germán civilizáció. A tiszta faji származás igazolásának követelményei, melyet regényeiben ír le, bekerülnek a Harmadik Birodalom törvényei közé. Antiszemitizmusa közvetlenül pángermanizmusából ered, noha a germán rúnaábécé szimbolikus és mágikus jelentéseinek megfejtésében, módszertanilag hat a zsidó kabbalista nyelvhagyomány.

1900-ban kezd hozzá az újjászületett germán állami kultusz liturgiájának kidolgozásához, melyben javasolja egy ősi római tábor helyén egy hatalmas germán szentély felállítását. Itt évenkénti napforduló ünnepeket tartanak -szándéka szerint-, s itt történne a germán vér évenkénti megtisztítása, ősi germán rituálé alapján. A természet erejét szimbolizáló, sárkányokkal folytatott jelképes csatákat vívnának, viking hajóversenyeket szerveznének, amelyeken minden germán törzs képviseltetné magát. A bécsi Császári Akadémia visszadobja egyik írását, melyben List rekonstruálni óhajtotta a germánok vallását és szexuális mágiáját, amiben List germánellenes összeesküvést gyanít. Létrehozza a pángermán mozgalom titkos, ezoterikus tagozatát, titkos zarándoklatokat rendez Ostara vidékére, ahol még érezni Wotan leheletét. Az ő nevéhez fűződik a tízparancsolat wotani megfelelőjének megalkotása, és az első germán mantrák létrehozása.

A náci okkultizmus másik előfutára: Liebenfels. Ő a társadalmi darwinizmust kapcsolta össze a fajelmélettel és ezoterikus szimbolikával. Tanulmányozta a faji misztikával szorosan összefüggő szexuális kultuszt. Arra a következtetésre jutott, hogy a nem-árja emberfajok az emberi faj és az állati fajok érintkezésének gyümölcsei. A pigmeusokban mutatta fel az alacsonyabb rendű fajok ősképét. Ádámban is pigmeust látott. Tervezte árja szaporító kolostorok felállítását. Lapja, az Ostara, Hitler kedvenc olvasmánya volt. A jeles tudós Atlantisz népét tartotta az ún. isteni theozonok leszármazottjainak, akik ismerték az árják faji misztikáját, szavak nélkül érintkeztek, bolygónk elektromágneses mezejére is hatást gyakoroltak, képesek voltak kataklizmákat előidézni. A faji misztika védelmezőjének látta Mózest, Krisztust, igaz, Platónt is. Szertartásaihoz írt imakönyve 1400 oldalt tett ki, a rend legszigorúbban őrzött titkai közé tartozott. Tevékenyen részt vett az Ébredő Magyarok egyesületében, mivel a húszas években Magyarországon élt, Hitlert ő áldotta meg, ezt írta róla rendjének: ”Hitler a tanítványaink közül való. Pontosan ő valósítja meg eszméinket.”

A folyamatban fontos szerepet játszik a Fényes Páholy (Vril Társaság) tagja, Hanussen, Hitler asztrológusa, aki 1932-ben, a választásokon vereséget szenvedett Hitlernek megígéri, hogy megkaphatja a hatalmat, ha birtokába kerül egy mandragóra, amelyet teliholdkor talált egy mészárszék udvarában.

Elhozza A MANDRAGÓRÁT, s Hitler egy év múlva kancellár lesz. Szintén fontos szerepet játszik a Berlin-Tokio tengely megteremtésében a magyar Trebitsch, aki magát a kínai népet szólította fel Buddha nevében, hogy keljenek fel a kínai uralom ellen, ő lesz az, aki azonosítja a német rózsakeresztesek mítoszát a germán Drang nach Osten-nel, s vízionálja, hogy Németország jövője Keleten van. Innen már csak egy ugrás Tibet.A Thule( az utolsó északi pont,)legalkalmasabb jelöltje a keresztényellenes és antiszemita harcban Adolf Hitler lett, hisz csillagjegye a Mérleg volt. A Thule nemcsak a hiperboreászi, sarkköri civilizáció központját jelentette, ahonnan a germán faj származott, hanem Hitler szülőföldje is a Mérleg jegyében állt, mint Tibet, Ahová az SS tudományos expedíciókat vezetett.

A magyar olvasó minderről eddig keveset tudhatott. Aki figyelmesen olvasta Lukács György híres munkáját, Az ész trónfosztását, az a német irracionalizmus kialakulásának gyökereit Hegel Trendelenburg kritikájában látja, az ész megvetésében, Kirgekaard szubjektivizmusában. Lukács nem hibáztatja Fichtét a nemzetállam víziójának megalkotásában, és méltatlanul elítéli Nietzchét. A jeles kommunista ideológus Chamberlain és Gobineau munkáját közvetlenül Rosenberg és Goebbels előfutárának látja, kevés szó esik Evoláról, Guenonról, s ez most nagyon kínos lesz: Hamvas Béláról, noha alternatív történelemértelmezésük ugyanúgy a történelem irracionális olvasata, mint azoké a pángermán szerzőké, akik szellemi gyökereiket a magas Északon, vagy megdöbbentő módon Keleten, vagy épp Tibetben keresték. Mellékelem ugyan az interneten fellelhető cikkeket a nácizmus ezorerikus és okkult gyökereiről, de eddig magyarul mindeddig nagyon kevés munka született.

Ám mégis volt. Soucek, A betlehemi csillag nyomában c. könyvében vagy egy fejezet: Miért vesztette el Németország a háborút?

Itt már a magyar olvasó is olvashatott Hörbigerről, a jégvilág-elméletről, Hitler abban a meggyőződésben élt, hogy közvetlen szellemi kapcsolatban áll a magas Észak ősi germán isteneivel, s a hideg, a tél az ő uralma alatt van. Innen magyarázható Guderian páncélos tisztnek tett kijelentése. Tudtunk e fejezet kapcsán a Kelettel fenntartott okkult kapcsolatról is, innen a Tibethez fűződő

Mágikus viszony, amibe mulatságos módon belekeveredett a korszak nívós magyar szélhámosa, Trebitsch- Lincoln is.

A könyv két dolgot mutat meg világosabban. Az egyik, az, hogy ha egy új politikai éra jut hatalomra, akkor a politikai szféra legkülönbözőbb csoportjai fognak össze, hogy az új rendszer legitimizációját felmutathassák, és emmiatt kérnek szert az új hatalomban, másrészt az a jelenség, hogy a Harmadik Birodalom a náci szellemi gyökerek kutatásában jeleskedő tudósokat felvette az SS fizetési listájára őrnagyi, századosi rangban, mutatja a fasizmus fura eltökéltségét, hogy az irracionális tudást mégiscsak megbecsülje. De lehet, hogy egyszerűen csak arról a jelenségről van szó, amit John LeCarre így fejez ki, hogy „egy SS nem rendel el sortüzet, ha egy új öltönyről van szó…”

A könyv elolvasása után nem maradhat kétségünk, hogy a repülő csészealjak voltak-e Hitler utolsó tanítványai, s az is világos, hogy a Nibelungok tanulmányozása után tudunk-e tanácsot adni az USA hadseregének, vagy a Bundeswehr-nek, hogy energetikai szempontokból hova kerüljenek a városok és laktanyák.

A szerző nem még egy könyvet akart írni az ufókról, mint az SS titkos fegyvereiről, s Bormannról, mint farkasemberről, de az ezoterikus, okkult, irracionális elemek feltérképezése óhatatlanul elvezetett a képtelenségekhez, amik viszont valóságosan jelen voltak a Harmadik Birodalom szellemi világában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Leo Kessler: Otto „háborúja”

 

 

 

„A gazember, csaló, Casanova, kékszemű, Otto Stahl egyaránt otthonosan mozog a kéjsóvár asszonynép budoárjában, és a feketepiacon, ha babkávét kell szerezni. Természeténél fogva ugyan gyáva alak, ám valóságos zseni, ha a saját bőrét kell menteni. Bár Otto sikeresen elkerüli a német sorozóbizottságot, - mégis a frontvonalra katapultálják, s mire észbe kap, már egy holland harckocsizó század ellen kell akcióba mennie. Otto Stahl háborújának erkölcstelen, véres, vidám kalandjai közepette a Harmadik Birodalom belső köreinek olyan vetülete tárul elénk, amilyet még sosem volt alkalmunk látni. Otto Stahl nagy világfi. A könnyed és laza életvitel híve, háborúskodni meg pláne nem akar, így esze ágában sincs beállni a Wermacht katonái közé. Megbugázza a sorozást és ezzel kezdetét is veszi különös kalandsorozata, amely során az Abwehrben találja magát”(a kiadó) Otto Stahl nagy világfi. A könnyed és laza életvitel híve, háborúskodni meg pláne nem akar, így esze ágában sincs beállni a Wermacht katonái közé. Megbugázza a sorozást és ezzel kezdetét is veszi különös kalandsorozata, amely során az Abwehrben találja magát

 

Katonaorvos Apám a gyengélkedőn a következő kezelési eljárásokat alkalmazta a maródin:

hánytató, beöntés, hashajtó, léböjtkúra (artézi víz). Mint bizonyos Friedrich Schiller, aki szintén katonaorvos volt, s milyen jól megírta a Haramiák c. dolgozatát. Esküdött rá. Cinege elvtárs hadügyminisztériumában az a szólás járta, hogy nem baj, ha a katonának lóg a bele, rá lehet majd kötni a géppisztolyt. Nos Leo Kessler főhősének a frontvonal azonnali elkerülésért elég egy daganat, mely rossz vagy jóindulatú, mindegy; döntse el az olvasó, mindenesetre pénzkötegből van, Kérem, minden társadalmi forrongásban felszínre kerülnek kétes elemek. A Magyar Tanácsköztársaság időszakát is krakéler, pikareszk elemekkel írja le Lengyel József a Prenn Ferenc hányatott életében. Nemrég Szécshy Noémi tett ugyanilyen kísérletet, Kommunista Monte Christo címmel (Tericum Kiadó), kár, hogy a kísérlet hamvába holt. A háború maradéktalanul komikus oldalát Svejk majdnem teljes egészében kimerítette, de erre még Joseph Heller rá tudott fejelni A 22-es csapdájával, de aki a Kelly hősei c. filmet látta, azok tudják, hogy a háború a legjobb üzlet, s az üzletemberek nemigen kerülhetnének be a windsori kastély szeparéjába. De mi magunk sem megyünk a szomszédba egy kis kópéságért, elég, ha emlékeztetek az 56-os megemlékezésen, Budapesten elkötött tankra.

A leo kessleri nyomasztó háborús hangulatnak nyoma sincs a személyes, külön háborút sejtető regényben. Otto Stahl ugyanis legszívesebben a saját pecsenyéjét sütögeti, akkor is, amikor makk egészséges, szép szál fiatalember létére próbálja - tegyük hozzá sikeresen megvesztegetni a Wermacht sorozóorvosát. Így kerül a lengyel front helyett a belga határ mellé polgári szolgálatosként, ahol erődépítési munkálatokat kellene folytatnia. Mivel ehhez sem fűlik a foga, főnöke, Georg Forz mérnök őrmester munkamegtagadásért latrinatakarításra ítéli. A határ túloldalán viszont éppen trágyahiány van, ezért a főhős fejében máris összeáll a trágyabiznisz ötlete. A megvalósítás sem marad el, míg az őrmester fel nem jelenti a Gestapo-nál. A halálos ítélet végrehajtásától a katonai titkosszolgálatnál, az Abwehr-nél vállalt feladat menti meg. A kiképzés során aztán még nála is meredekebb emberekkel akad össze. A leginkább rejtő jenős fordulatok mellett akadnak naturális háborús részletek is. Itt tartom megjegyezni, hogy Otto Stahl Nem azonos Stahl Judittal, de Stohl Andrással sem. Csak épp hasonlítanak.(Timur Link)

 

 

„Otto „háborúja”

Megvallom őszintén, „enyhén” meglepődtem ezen a Leo Kessler könyvön. Eleddig hozzászoktam, hogy – ha kitalált formában is – olykor nyomasztó, súlyos háborús hangulatot árasztanak könyvei, vagy a háború elején játszódókban a későbbiek folyamán talminak bizonyosuló hurráoptimizmus figyelhető meg.
Ezekhez képest gyökeresen más lett az Otto „háborúja”, amely leginkább a paródia, komédia, tragikomédia vagy abszurd fricska jelzőkkel illethető.

Svejk, Pitkin, Nem kell mindig kaviár. Remélem ismerősen cseng ezen nevek/címek valamelyike.
Nos, Otto Stahl ezen művek „főhőseire” hajaz leginkább. Legszívesebben a saját pecsenyéjét sütögetné, persze leginkább „tisztának” nem nevezhető pénzkereseti módokat alkalmazva és olyan messzire kerülné el a közeledő háború viharfellegeit, amilyen messzire csak lehet.

Egyetlen pici bökkenő, hogy makk egészséges, szép szál fiatalember, magyarán szólva optimális ágyútöltelék a Wermacht számára. Otto azonban megvesztegeti sorozóorvosát, így a lengyel front helyett polgári szolgálatra rendelik a belga-német határ mellé, ahol erődépítési munkálatokat kellene folytatnia.
Persze nem folytat, mert az megterhelő lenne a számára. Ezzel aztán ki is húzza a gyufát főnökénél, Georg Forz mérnök őrmesternél. Példás büntetésként a munkamegtagadásért latrinatakarításra ítélik.

Persze Otto hamar rájön a piszkos meló előnyeire. A belgáknál ugyanis trágyahiány van és mi sem egyszerűbb, mint a német latrinák által termelt anyagot eladni a határ túloldalán, a haszonból meg mindenféle hiánycikket behozni Németországba.
Miután Otto összeismerkedik egy belga határőrrel, be is indul a „biznisz”, azonban Forz mérnök őrmester rájön, miben mesterkedik „kedvenc” wc-pucolója és feljelenti a Gestapo-nál.

Otto a halálos ítéletét várja a börtönben, amikor egy fura figura nyitja rá a zárkaajtót. A második és harmadik megszólalása után sem teljesen normálisnak tűnő, főúri származását fennen hangoztató látogatója állást ajánl számára a német katonai titkosszolgálatnál, az Abwehr-nél.
Miután ez egy fokkal biztatóbb kilátás „hősünk” számára, mint idejekorán alulról szagolni az ibolyát, beáll a kémek közé…

Az abszurditással mindjárt a könyv elején szembesülhetünk a fentebb említett „trágyabiznisz” és a hozzá kapcsolódó per kapcsán.
Aztán amikor Otto bekerül az Abwehr kiképzőiskolájába, nagyjából mintha a bolondok házának kapuja nyílna meg előttünk: hihetetlen figurák és hihetetlen módon végrehajtott akciók sora rajzolódik ki előttünk.

A történetben felbukkan Canaris tengernagy is, aki természetesen megvendégeli beosztottait és Otto mindaddig a szakácsnak hiszi, amíg a séfruha lekerültével elő nem bukkan a tengernagyi egyenruha...

Egy kicsit azért kilóg a lóláb, mert Leo Kessler nem tudja megtagadni önmagát. Amikor egy Hitler elleni sikertelen merénylet után a megtorlás elől az egész kiképzőiskola a nyugati (holland) frontra „menekül”, mint harcoló alakulat, Ottot elragadja a harci láz: esztelen öldöklésbe kezd minden eszközzel, ami a keze ügyébe kerül és szinte megszállottként aprítja a tulipántermesztőket.

Mindezen harci cselekmények leírásai annyira naturalisztikusra sikerültek, hogy durván kilógnak az addig könnyed és elmeroggyant hangvételű regényből. Szerintem sokkalta jobb lett volna, ha a gyilkolászás és a halottak kimaradnak Leo Kessler történetéből és helyette holmi rejtői pofozkodások kaptak volna helyet a lapokon.
Mindettől függetlenül üdítő és könnyed olvasmány az Otto „háborúja”, amely pár órára biztosan „kikapcsolja” az olvasót.(ekultura.hu)

Az utca emberének hangja:

 

 

 

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kerekes Tamás

 

 

LinkFloyd

A katona pénzért hal meg

(Rajkó Félix)

Leo Kessler a szemtanú segítségével láttatja a második világháború poklát, melyben mindenki vesztes, országának katonai túsza.

 

Az Eben-Emael erőd története is megér pár mondatot: ezt a harmincas években építették a belga-holland-német hármashatár közelében (EU-rajongóknak mondom: Maastrichttól egy köpésre), mindenféle haditechnikát belepakoltak, ami a korszellembe és a belga királyi kincstár kiadási oldalába belefért, s az volt a feladata, hogy a benne és a környékén állomásozó mintegy 1500 katona és több tucat tüzérségi löveg közreműködésével megállítsák (vagy legalábbis jó ideig feltartóztassák) az esetleg támadásba lendülő németeket. Akkoriban azt mondták, hogy hatékonyabb, mint az egész Maginot-vonal; a belga vezérkarban a latinos műveltségű tábornokok sok szeretettel csak fortissimus-nak, vagyis legerősebbnek becézték.

 

1940. május tizedikén, pénteken hajnalban négy szakasz Fsj (ez 75 katonát jelentett, akik közül senki nem beszélt latinul) siklórepülők segítségével hirtelen megjelent az erőd felett, leszálltak és csupa olyasmit csináltak, ami a klasszikus, római-görög alapokon nyugvó európai műveltségképbe nem illeszthető ugyan be, viszont a munkaköri leírásukban szerepelt: lőttek, robbantottak, tán kést és lángszórókat is használtak, de a lényeg, hogy a fortissimust másnap délre elfoglalták, majd (a buli végére megérkező egyik német gyalogos-ezreddel közösen) 1200 hadifoglyot ejtettek

 

Ottó elkésett, de a végén előkerült.(TonioTroger)

 

A II. világháborúban több olyan alkalom is adódott, amikor Németország magához ragadhatta volna a győzelmet, ha másképp cselekszik, vagy épp Hitler nem erőszakolja rá az akaratát a vezérkarra. Ezen alkalmak birtokában Németország mindig birtokában volt a győzelemhez szükséges anyagi erőforrásoknak, mégis rendre kudarcot vallott. Az okok abban keresendők, hogy Németországban a háború megvívásáért felelős vezetők képtelenek voltak kihasználni a rendelkezésükre szolgáló előnyeiket. A német katonai vezetésnek három alapvetően gyenge pontja volt. Engedték Hitlernek, hogy magához ragadja az abszolút politikai és katonai hatalmat, másodszor fegyelmük akadályozta őket abban, hogy ellenszegüljenek az államfőnek. (Szerintem kivétel: Erwin Rommel) és ezt a vakfegyelmet olyan mélyen belesulykolták az állományba, hogy az is képtelen volt a szervezett, aktív ellenállásra Hitlerrel szemben. És harmadszor ez a fegyelem soha nem került igazán komoly szakítópróba alá, mert a tisztek és a közkatonák olyan mértékben nem tudták, hogy mi zajlik a frontvonal két oldalán, hogy soha nem volt információjuk elegendő az ellenálláshoz.

 

A háború korai éveiben túl sok volt a fegyelemből, a tudatlanságból és Hitlerből, s ezek voltak a felelősek a későbbi hibákért, amelyek megfosztották Németországot a kis híján elért győzelemtől. A háború utolsó éveiben, amikor a győzelem, azaz a végső győzelem már elérhetetlenné vált, és csak az elkerülhetetlen verség fenyegetése maradt, ez a három tényező hozott Németországra szükségtelen mértékű pusztulást, kétségbeesést és halált.

Ahol a német hadseregek vereségét kovácsolták, az a keleti hadszíntér volt, a hatalmas oroszországi hómezők. A német haderő kétharmada folyamatosan itt volt lekötve, de a keleti vereség története semmivel sem különbözik a nyugatiétól. Talán kiterjedtebb volt és keserűbb, de semmivel sem kevésbé teljes és végzetes.

A történelem folyamán nem esett meg túl gyakran, hogy egy fegyveres erő olyan alaposan és kíméletlenül vereséget szenvedjen, mint amilyenen a Wermacht részesült. (Németország veresége ellentmondani látszik a germán faj felsőbbrendűségébe vetett hitnek, ha arra gondolunk, hogy egy hadsereg katonai teljesítményét annak hadi arzenáljával, potenciáljával (lokátorok, anyahajók, atombomba) határozzák meg. Bizonyos körökben azt vallják, hogy elegendő repülőgéppel és hadi arzenállal bármilyen hadi hatalom képes kivívni a dicsőséget. De nemcsak Németország második világháborús veresége mond ennek ellent, hanem a franciáké Indokínában, (a francia vereség Dien Bien Phu-nál) vagy a vietnami amerikai kivonulás.

Shulman nem kevesebbet állít, mint hogy Németországnak elegendő haditechnika állt a rendelkezésre ahhoz, hogy több alkalommal is kivívja magának a végső győzelmet. Erre a tényre a Wermacht vezető katonai személyiségei több alkalommal is rávilágítottak. Mindig hangsúlyozták, akárhányszor Németország legnagyobb katonai balfogásairól beszéltek, de minden tábornok másban látta a végzetes hibát. Van, aki szerint el kellett volna foglalni Gibraltár kikötőjét, mások szerint Oroszország megtámadása volt a döntő hiba, mások a normandiai hadászati kudarcban látják a végzetes hibát. -Tehát nem érvényesült Németország következetesen hangsúlyozott technikai fölénye. A nürnbergi pertől függetlenül a Wermacht legalább három alapvető hibájára építkezik a bukáshoz vezető út: Hitler, fegyelem és tudatlanság.

 

 

Hitler katonai akarata és tisztánlátása tette lehetővé Csehszlovákia egy részének megszállását, Lengyelország egy részének megszállását, a Benelux államok lerohanását és Norvégia elfoglalását. Ráadásul a katonai sikerekből azonnal politikai tőkét kovácsolt. A háború második szakaszában azonban meghökkentő elképzelésekkel állt elő: feltételezte, hogy a különbéke után Anglia hadba száll Oroszország ellen.
Ugyanez a katonai "tehetség" a második világháború második szakaszában azonban  a pusztulásba kergette a Wermachtot.

Jó könyv.

Számomra már csak egy kérdés maradt a kötet után, hogy az 1938-as Oster-összeesküvés és az 1944-es sikertelen merénylet közt miért nem lépett fel egységesen a vezérkar Hitler ellen. Egy Adolf Hitlerrel folytatott ingerült telefonbeszélgetés lezárásaként 1941 decemberében. (Rundstedt azt próbálta meg elérni, hogy Hitler vonja vissza a Moszkva körüli állások utolsó töltényig való védelmére utasítást adó parancsot.) A beszélgetés után Rundstedtet leváltották a hadseregcsoport éléről. Míg Ludwig Soucek híres művében (A bethlehemi csillagok nyomában) okkult fasiszta ideológiai elemeket is kimutat a Wermacht vereségében (Miért vesztette el Németország a II. világháborút? ),

 

Katonaként úgy vélte, hogy a németek képesek lehetnek a szövetséges invázió megállítására akár a szárazföld belsejében is. E kérdésben összekülönbözött Rommel tábornaggyal is, aki az Atlanti Fal megépítésében látta a győzelem kulcsát.

 

Hitler továbbra sem bízott tábornokában. Parancsnoki jogkörében korlátozta, utasításait végrehajtásuk előtt a Führer főhadiszállásával kellett jóváhagyatni. Csapatainak létszámbeli, fegyverzeti hátrányát és morális állapotát tekintve Rundstedt nem látott esélyt csapatai tartós ellenállására. Az invázió után elhangzott nyílt kritikája miatt eltávolították a Wehrmacht nyugati csapatainak parancsnoki posztjáról. Hamarosan rehabilitálták és a Hitler elleni merényletet vizsgáló Ehrenhof bizottság tagja lett, melynek működése során számos náciellenes szervezkedéssel gyanúsított tisztet zártak ki a Wehrmachtból és adtak át a bíróságnak.

 

1944 szeptemberére összeomlott a nyugati front. A szövetségesek előretörésére Rundstedtet visszahelyezték a Nyugati front vezérkarába. Ideiglenesen sikerült rendbe szednie csapatait és stabil frontot kialakítania a nyugati német határok mentén. 1944 decemberében ő vezette a nagy német támadást az Ardenneken keresztül, amely azonban utánpótlási nehézségek és a keleti front összeomlása miatt visszavonulással végződött. Rundstedtet végleg leváltották, miután az amerikai csapatok Remagennél sikeresen átkeltek a Rajnán. 1945 januárjában nyugállományba vonult.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az angol beteg és Rommel

1941-ben behívták a hadseregbe, és tartalékos tisztként az Rommel által vezetett Afrika Korpshoz került, ahol nagy távolságú sivatagi felderítőként szolgált. Budapestre visszatérve szerepet vállalt az üldözött zsidók mentésében. A háború után állítólagos náci kémként letartóztatták, és perbe fogták, de a népbíróság bűncselekmény hiányában felmentette.

Később angol segítséggel Egyiptomba szökött, ahol gépkocsik értékesítésével foglalkozott. 1951-ben európai útja során súlyosan megbetegedett vérhasban, amelyből Salzburgban nem tudták kigyógyítani. Sírja a salzburgi köztemetőben található.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

  

Mivel a Waffen-SS páncéloshadosztályai a Führer személyes tűzoltóbrigádjainak számítottak a Wehrmacht szükségesnek tartotta a szárazföldi haderőn (Heer) belül egy saját elit páncélosegység létrehozását. A Wehrmach számára idővel presztízskérdést jelentett, hogy a Waffen-SS-hez hasonló elit egységekkel rendelkezzen. Maga a hadosztály annyira elit jelleget sugárzott, hogy saját karszalaggal, és váll lappal rendelkezett, csakúgy mint a legtöbb Waffen-SS hadosztály, ám mégis, hogy még jobban megkülönböztessék magukat a Waffen-SS-től ők nem a bal, hanem a jobb ruhaujjukon viselték hadosztályuk nevét.  

A Großdeutschland (továbbiakban GD) eredete 1943-ig nyúlik vissza amikor a főparancsnokság berlini épületeinek védelmére a hadsereg őregységet állított fel. Ezt az őregységet (mintegy válaszként a Waffen-SS megalakulására) gyors ütemben gépkocsizó gyalogezreddé fejlesztették, és ekkor kapta a GD nevet is.

Első bevetésükre Franciaországban került sor majd részt vettek Jugoszlávia 1941-es elfoglalásában is. A nyár folyamán meginduló keleti hadjáratban a Közép hadseregcsoport kötelékében vettek részt. Zsukov téli ellentámadása alatt a GD körülbelül 1000 elesetett és több mint 3000 sebesültet veszített.

 

 

 

1942 tavaszán kezdődött meg az ezred gépkocsizó gyaloghadosztállyá történő átszervezése. Ennek keretében 14 db Pz III-ast, 42 db Pz IV-est, 21 db StuG III-ast valamint több tucat Sd.Kfz. 251-es lövészpáncélost, Mardert, 88-ast, 170, illetve 150 mm-es nehéztüzérségi löveget kaptak. Továbbá páncéloszászlóalját felszerelték még a T-34-ek páncélzatának áttöréséhez szükséges L/43-as csőhosszúságú 75 mm-es löveggel felszerelt Pz IVF2-esekkel.

A főparancsnokság fontos szerepet szánt nekik az 1942.nyári Kék hadműveletben: melyben az Oroszország déli részén felsorakoztatott szovjethadseregek szétzúzását és a stratégiai fontossággal bíró kaukázusi olajmezők megszerzését tűzték ki céljuknak. A GD-t a 4. páncéloshadsereg alá rendelték ekkor.

A hadosztály előrenyomulása során minimális szovjet ellenállással találta magát szemben ezért gyors ütemben haladt a Don folyó felé. 1 hét leforgása alatt megközelítőleg 200 szovjet páncélost semmisítettek meg, sőt 100.000 szovjet katonát is sikerült katlanba zárniuk. A hadosztály szerencséjére hamarosan É-ra a rzsevi kiszögelléshez irányították őket így nem kellett Paulus Sztálingrád felé nyomuló 6. hadseregének sorsában osztozniuk. Ám a Moszkva felé mutató rzsevi kiszögellést Sztálin komoly fenyegetésnek tekintette a fővárossal szemben ezért parancsot adott a felszámolására. A hadosztály itt kemény harcokat élt át amíg 1943 januárjában ki nem vonták az arcvonalból és D-re irányították a 6. hadsereg felmentésére tervezett támadáshoz.

 

 

 

1943 januárjában és februárjában a hadosztály együtt harcolt a legnevesebb Waffen-SS hadosztályokkal úgymint a Leibstandarte SS Adolf Hitler-rel, a Das Reich-el, és a Totenkopf-al. Majd a város visszafoglalására tett 3. sikertelen próbálkozás után visszavonták. Mire a hadosztály megérkezett a Harkov melletti gyülekezési pontra csatlakozott hozzájuk az újonnan felállított GD páncélosezred Hyazinth von Strachwitz gróf vezetésével, 42 db Pz IV-e, és 9 db 58t-s Tigris I-es harckocsija melynek 88 mm-es lövege képes volt 2 km-ről is kilőni egy T-34-est. A hadosztály friss páncélosezredének ekkor azt a parancsot adták, hogy vezesse a szovjet téli offenzíva elleni válaszcsapást. 1943 márciusában kerültek szembe a szovjetek II. harckocsihadtestével.

 

Az első ütközetben a GD páncélosezrede kilőtt 46 db T-34-est amely új lendületet adott a támadásnak. Másnap azonban az ezred egy előkészített PaK (páncéltörő ágyú) frontba futott bele, melyet jelentős gyalogság is támogatott. Ennek a védvonalnak a felszámolását a Tigris I harckocsikra bízták amelyek félelmet nem ismerve belerontottak az ellenséges tűzbe és megsemmisítették a kiszögellést. Március 16.-án újabb 30 T-34-es esett áldozatául az ezrednek. Rá 2 napra a németek egy előkészített csapdával várták a szovjet támadó harckocsikat: hagyták, hogy a szovjetek bemerészkedjenek az általuk körülzárt faluba majd mikor az ellenséges tankok az oldalukat mutatták a németek felé a 88-as ágyúk eldördültek. Mire a nap leszállt a harcmezőn 90 ellenséges harckocsit sikerült a németeknek megsemmisíteniük.

 

Ezután több szovjet lövészhadosztály, és harckocsidandár is rohamozta a GD állásait, de mindegyik támadás kudarcba fulladt. Von Strachwitz büszkén mutatta a páncélosezredet meglátogató Heinz Guderian vezérezredesnek (a páncéloscsapatok főfelügyelőjének) a Harkovtól É-ra lévő harckocsitemetőben a több 100 kilőtt T-34-est. 1943 júniusában a hadosztály átszervezték páncélgránátossá, ennek értelmében még több páncélos - páncélozott járművet tudhatott magáénak (mint egy egyszerű páncéloshadosztály).

 

 

 

Miután a heves esőzések sártengerré változtatták Oroszország nagy részét, mindkét félnek elegendő ideje maradt a nyári hadműveletekre való felkészülésre (egységek újjászervezése, feltöltése). A szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres - OKH) kulcsszerepet szán a GD hadosztálynak a német vonalakba 80 km mélyen beékelődő kurszki kiszögellés felszámolására. Addigra a hadosztály olyan mértékű hírnévre, és népszerűségre tett szert a német tisztek körében (is), hogy ha valaki harci tapasztalatra, vagy kitüntetésre vágyott az az áthelyezését kérvényezte ebbe a hadosztályba. Emellett a hadosztály ékes példája volt annak, hogy a Waffen-SS által elért harci eredmények nem homályosíthatják el teljesen a Wehrmacht sikereit.

A kurszki csatára való felkészüléshez a hadosztály kapott két új Párduc zászlóaljat is (megközelítőleg 192 db Párducot vetettek be ebben a csatában). A hadosztály páncéloszászlóalja 1943 júliusára 80 db Pz IV-essel, 15 db Tigris I-el, illetve 150 mm-es Hummel, és 105 mm-es Wespe önjáró tüzérségi lövegeket rendelkezett. Ekkorra a 4 páncéloszászlóaljával a GD volt a legerősebb német páncélosegység a K-i fronton.

 

A hadosztály július 5.-én indította meg támadását, melynek célja egy fontos magaslat elfoglalása volt, hogy ezzel utat nyissanak a szovjetek D-i szárnyára csapást mérő páncélosok számára. A támadást a Tigris I-ek és a Párducok vezették, de szinte rögtön szovjet páncéltörő ágyúk kereszttüzébe kerültek, ugyanis a szovjetek egymásba kapcsolódó páncéltörő állások egész hálózatát építették ki a kurszki kiszögellésben. Sok Tigris I-es aknára futott, és számos (még korai gyártmányú) Párduc harckocsi kigyulladt műszaki hibák folytán. Ennek ellenére a németeknek sikerül visszaverniük Párduc tankjaikkal egy amerikai General Lee harckocsikkal felszerelt szovjet harckocsidandár ellentámadását. A következő hat napban a németeknek tankjaik műszaki problémáival kellett megküzdeniük, így elvesztették a gyors, és meglepetésszerű támadásuk előnyét, és a Citadella hadművelet véres anyagcsatává változott.

 

A hadosztály minden nap tucatjával lőtte ki az ellenséges harckocsikat, és ágyúkat valamint száz és száz hadifoglyot ejtett mindhiába. Július 12.-re a GD hadosztály már csak 22 db Pz IV-essel, 38 db Párduccal, és 6 db Tigris I-sel rendelkezett. Ezen a napon a szovjetek megindították nagy erejű ellentámadásukat, amikoris több száz T-34-es rontott neki a hadosztály vonalainak, de nem sikerült megfutamítani a hadosztályt. 13.-án a hadosztály újból nekilendült immár utolsó támadásának, de ismét egy kiépített PaK frontba ütközött ami több mint 100 beásott harckocsit, és páncéltörő löveget foglalt magába. Ennek áttörése már meghaladta a hadosztály képességeit, ezért támadásuk végképp megrekedt. A hadosztály kiszögellés D-i részén harcolt, amíg 1943 július 18.-án vissza nem vonták Tomarovka-ba.

 

A kurszki csata során a hadosztály több mint 263 szovjet harckocsit, 144 páncéltörő ágyút, 22 tüzérségi löveget, 11 sorozatvetőt semmisített meg. A GD hadosztály (az eredmény tükrében elfogadható) vesztesége 10 db Pz IV-es, és 43 db Párduc volt, ám sok harci járművük igényelt kisebb nagyobb javításokat, így a július 5.-én harcba indult páncélosainak csak alig 1/3-a maradt bevethető állapotban, illetve a hadosztály személyi állománya is jelentősen megfogyatkozott. Hitler a GD-ot kivonta a D-i szárnyról, és átvezényelte az É-i szárny támogatására. A hadosztály harckocsijait, és felszerelését azonban alig pakolták le a vasúti vagonokról amikor egy Harkov környéki újabb szovjet offenzíva visszaverése miatt ismét bevagonírozták és útnak indították őket.

 

Visszavonulás, védekező harcok - Harkov (2.)

 

Négy szovjet hadsereg Harkov közelében 80 km széles rést ütött a 4. páncéloshadsereg vonalán és ezen a résen több mint 2000 db T-34-es indult meg D felé. D-i irányból a Das Reich, és a Totenkopf Waffen-SS hadosztályok indultak a támadás visszaverésére, míg É felől a GD és a 7. páncéloshadosztály mért rájuk ellencsapást. Von Strachwitz ezrede egy új Tigris-zászlóaljal kiegészülve indult ellentámadásra. Ekkorra a páncélos gróf immáron több mint 100 harckocsit: kb. 40 db Párducot, 40 db Tigris I-est, és 30 db Pz IV-est tudott bevetni.

 

Ekkora erővel egyetlen másik Wehrmacht alakulat sem rendelkezett ezért a GD páncélgránátos hadosztályt szuper páncéloshadosztálynak kezdték nevezni. A két fél a sík sztyeppén összecsapott egymással. A szovjetek szűnni nem akaró hullámokban küldték harckocsijaikat a németek ellen ám azok jóval magasabb fejlettségükből adódóan már hatalmas távolságokból is képesek voltak kilőni a T-34-ket (naponta átlagosan 40-50-et). Természetesen ezidő alatt a hadosztály páncélgránátosai véres harcokat vívtak a szovjet gyalogsággal. A hadosztály ismét megállított egy szovjet előretörést, ám ez sovány vigasz volt, hiszen a német arcvonal továbbra is gyenge maradt. Emiatt a hadosztályt a főparancsnokság visszavonta a Dnyeper folyó vonala mögé. A Dél hadseregcsoport visszavonulásának fedezését a hadosztály kapta feladatául. Ám a folyó német kézen lévő partja hamarosan szovjet kézre került. A GD az elkövetkező három hónapot tűzoltóbrigád szerepben töltötte, vagyis egyik válságos helyzetben lévő frontszakasztól, arcvonaltól a másikhoz rohant, hogy betömje a réseket.

 

 

Románia

 

1944 márciusára a szovjet támadás Románia határán kifulladt így a németek kissé össze tudták szedni magukat, át tudták csoportosítani megtépázott hadosztályaikat. Ekkor a GD hadosztály a hadosztály történetének talán leghíresebb parancsnoka a mindössze 150 cm magas arisztokrata származású, fáradhatatlan, Hasso von Manteuffel altábornagy vezette. Áprilisra Manteuffelnek sikerült erős védőállásokat kiépítenie a román határváros Targul Fumos közelében.

 

A tábornagy hadosztályát úgy állította föl, hogy előre helyezte el a páncélgránátosokat a kiépített árokrendszerekben és bunkerekben, a tüzérséget, és a 88 mm-es légvédelmi lövegeket pedig mögéjük helyezte el de úgy, hogy azok a hadosztály teljes arcvonalát tűz alatt tudták tartani egy esetleges szovjet támadás alatt. A tartalékot a 25 db Pz IV-essel, 10 db Tigris I-esssel, és 12 db Párduccal rendelkező páncélosezred valamint 25 db StuG III-assal rendelkező rohamlöveg zászlóalj képezte. A klasszikusnak mondható védelmi ütközethez már csak a Vörös hadsereg hiányzott. Miután a szovjet tüzérség szokásos módon tüzérségi előkészítés jegyében egész nap lőtte a német állásokat, május 2.-án megindultak a harckocsik. A német páncélgránátosok hagyták, hogy az első hullám 25 db T-34-ese átgördüljön lövészárkaik felett így tökéletes célpontot nyújtottak az álcázott 88-asoknak. Néhány perc leforgása alatt a támadók felét megsemmisítették, míg másik felüket a páncélosezred harckocsijai semmisítették meg. A második hullámot alkotó 30 db T-34-es az arcvonal mögötti magaslat lejtőjén megbúvó rohamlövegek lőtték ki (saját veszteség nélkül). Ezután a szovjetek látva, hogy rosszul áll a szénájuk a harmadik hullámban 7 új, 122 mm-es ágyúval felfegyverzett Joszif Sztálin II-es nehéz-harckocsijukat küldték támadásra amelyek már több mint 3 km távolságból is képesek voltak átütni a Tigris I-es harckocsik páncélzatát. Von Manteuffel Tigris I-es tankjait küldte ellenük ám ezeknek minimum 1,8 km-re meg kellett közelíteniük szovjet ellenfeleiket, hogy a vékonyabb oldalpáncélzatukat eltalálva sikerrel vehessék fel velük a harcot.

 

Végül ily módon négy JSZ II-est sikerült harcképtelenné tenni, míg a visszavonuló hármat az őket üldöző Pz IV-esek lőtték ki hátulról. A következő támadás során a szovjetek T-34-ikkel betörtek egy Targul Fumos közelében elhelyezkedő faluba (a hadosztály jobb szárnyán). Von Manteuffel azonnal a helyszínre sietett egy Pz IV-es zázad élén ahol 30 szovjet harckocsit kilőttek, a többit pedig megfutamították. Az elkövetkező napokban a szovjetek újabb és újabb rohamai dacára a GD hadosztály kitartott. Végül a szovjetek május 5.-én visszavonták csapataikat! A szovjet veszteségek 350 harckocsira rúgtak, továbbá Von Manteuffel szerin további 200 megsérült. A németek mindösszesen 10 harckocsit veszítettek a küzdelemben.

 

A Baltikum

 

1944 júniusában a háború legnagyobb szovjet offenzívája szétzúzta a Közép hadseregcsoportot, és egy tátongó rést szakított ki a német védelmi vonalakon. A Vörös Hadseregnek ezzel az arcvonal középső részén sikerült kiűznie a németeket a Szovjetunió területéről.

 

A harcok ettől kezdve Lengyelországban folytak. Augusztus 1-jén a szovjet csapatok elérték a Balti-tengert és elvágták a Riga körül tömörülő É hadseregcsoport visszavonulási útját. A főparancsnokság, hogy elkerülje a hadseregcsoport bekerítését, újból a GD-hoz fordult, hogy felmentség a csapdába esetteket. A hadosztályt először a K-Poroszország és Litvánia határán fekvő Vilkoviskenbe (mai Vilkavikis) irányították, hogy ott felszámoljon egy szovjet gárda harckocsihadtestet. A támadáskor a hadosztály közel 350 harckocsija, és egyéb páncélozott járműve indult meg a cél felé, de rövid időn belül kiderült, hogy az ellenség velük szembe több száz Joszif Sztálint, SzU-100-ast, és SzU-122/152-t állított fel. Von Manteuffel mindenképpen el akarta velük kerülni a frontális összecsapást így úgy manőverezett hadosztályával, hogy azok a szovjet harckocsik oldalába kerüljenek. A német támadás eredményeként a szovjetek 70 harckocsit és 60 páncéltörő ágyút vesztve vonultak vissza.

 

Augusztus vége felé megindult a felmentő támadási kísérlet a Riga környékén csapdába esett É hadseregcsoport felmentésére. Néhány bekerített alakulatnak sikerült a biztonságot jelentő német állásokat elérnie, ám a sokszoros túlerővel szemben a GD tehetetlennek bizonyult. Mire augusztus 23-ra a felmentési kísérlet végképp kifulladt, a hadosztály összes harckocsija megsemmisült, vagy megsérült és javításra várt. Páncélosezrede csak az új Tigris I-es és Párduc harckocsik megérkezése után vált ismét bevethetővé. A Vörös Hadsereg addigra 19 gyalogoshadosztályt és 5 harckocsihadtestet sorakoztatott fel a német vonalakkal szemben. Majd 1944 októberében megindították támadásukat. Ennek eredménye az lett, hogy a GD körüli gyengébb hadosztályok összeomlottak, és maga a GD hadosztály is hosszú napokon át gyakorlatilag a bekerítés ellen harcolt. Ám végül sikerült egy szilárd utóvédet kialakítania a hadosztálynak Tigris I, és Párduc harckocsijaiból amiknek segítségével fel tudták tartóztatni az oroszokat. Így lehetővé tették, hogy a GD hadosztály, és a többi megtépázott hadosztályok visszavonulhassanak Memelbe.

 

A várost ugyan Hitler erődnek nyilvánította de a sokszoros túlerőben lévő Vörös hadsereg ellen a védők nem sokat tehettek. A város védőit K-Poroszországba menekítették.

 

Végjáték: Páncéloshadtest

 

1944 decemberének folyamán a GD hadosztályt újjászervezték, és ennek keretén belül létrehozták a GD páncéloshadtestet. Papíron a GD hadosztály mellett a hadtest részét képezték még a Brandenburg, a Kurmark, és a Luftwaffe Hermann Göring páncélos-hadosztályai, valamint a Führer gránátosandár, és a Führer Begleit dandár. A valóságban azonban ezeket az alakulatokat sohasem vetették be együtt, igazi hadtestként. Harci veszteségeik, valamint az utánpótlás akadozása miatt sohasem állt rendelkezésre elegendő katona és felszerelés. Amikor a szovjetek 1945 januárjának közepén megindították következő támadásukat a GD hadosztály utoljára csapott össze a Vörös hadsereggel. K-Poroszország erdeiben heteken át tombolt a véres küzdelem miközben a hadosztály fokozatosan Königsberg (mai Kalinyingrád) felé szorult vissza. 1945 márciusára a hadosztály létszáma 4000 főre zsugorodott. Utolsó páncélos ellentámadásukra március 17.-én került sor amikor 3 Tigris I-es indult a Balti-tenger partján még éppenhogy tartott talpalatnyi föld védelmére. A 3 páncélos legénysége az utolsó emberig harcolt, hogy fedezetet nyújtson a visszavonuló hadosztálynak. A hadosztály katonáinak egy részét azonban hátra kellett hagyniuk (sebesültek, sérültek) mivel nem tudták őket kimenekíteni ezért ők orosz hadifogságba kerültek A hadosztály egyik része amit a Samland félszigetre evakuáltak még majdnem 1 teljes hónapig harcolt egyszerű gyalogosként míg végül hajóval Dániába szállították őket. A hadosztály másik részét a német Schleswig-Holstein tartományba evakuálták. Az eltelt 3 hónap alatt a hadosztály katonái közül több mint 17. 000-en vesztették életüket, és csupán a kimenekített pár 100 túlélőnek sikerült a viszonylagos biztonságot jelentő brit hadifogságba kerülnie.

 

 

Végszó

 

A Großdeutschland hadosztály felállítására eleve azért került sor, hogy a német szárazföldi haderő elit alakulataként részt vegyen Hitler K-i hódító háborújában. A hadiszerencse fordultával azonban szerepe kissé megváltozott: immáron nem a támadások vezetését bízták rá, hanem a száz sebből vérző német arcvonal egyben tartását. A német hadiipar legkorszerűbb harckocsijaival (Tigris I, Párduc) felfegyverzett Großdeutschland páncélosezred ragyogó harci sikerei végigkísérték a hadosztály küzdelmeit. Ezzel egyetemben kijelenthető, hogy a Großdeutschland hadosztály becsülettel végigküzdötte a II. Világháborút.

 

 

 

 

Kerekes Tamás

A borneói sárkánygyík elvan leabált betonkeverőn, ipari áramon, vasúti talpfán és postaládán.

A cápának ne hozassanak szushit! Fehérelefánt a kőriserdőt kedveli.

Az megél üveggyapoton és betontörmeléken.  Mehet bele sparhelt és rozsdás centrifuga.

Dán dog hívők gondoljanak az outpout-ra, a végtermék súlya elérheti a két kilót, már ha pirospozsgás, környezetbarát szénláncalapú postás kerül az étrendbe. Ehhez nem elég a műanyag kis lapát, fanyelű, vaslapát kell, edzett acélból. Macska vidáman van el borjúbécsin (nem hátszínből!!!), vesepecsenyén, szarvasgombás hollandi mártással, és egy kis Mumm pezsgő is jöhet. Cipó nevű kölyökvizslám a UPC kábelt kedvelte, és az elektromos takaró csatlakozóját, és egyszer megevett egy zsebrádiót, de azt nem hányta ki, mint a teniszlabdát szokta.  Ő egészen a konnektorig rágott, szerintem azt is megkóstolta, de a laptop-akkumulátor jobban ízlett neki. A mongol futóegér szereti a datolyát és az avokadót. Lovat ne itassanak fehér rummal, mert ittas lovat tisztes vendéglős nem szolgál ki.

Apám egyszer vasárnapi ebédje utáni jóleső szunyókálása után kiment a konyhába kávét főzni és látta, hogy Cirmos, a macskánk, az ebédlőasztalon a kihűlni kitett túrósbélesből falatozott. Állatbarát apám fogott egy vízhatlan katonai szatyrot, megtöltötte tűzforró vízzel, berakta a macskát a centrifugába és nyolc óra múlva megszűnt a hiedelem, hogy a macska a házhelyhez hű.

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy rokkantnyugdíjasként, hogy merem felvállalni egy kölyökvizsla táplálását. Mondom, megéri, környezetbarát, és takarékos.

-Hogy?

Nos, azzal fűtök.(Mellettem aludt telente)

A mi részegeink a legbarátságosabbak a világon, mondta az egyik alaszkai hetilap szerkesztője, abban az alaszkai városban, ahol tényleg probléma az ivás, hisz a valaha a két névtelen alkoholisták klubja ma már huszonkét külön klubot számol. A kocsmák különös hangulatú nevekkel bírnak: Kereskedelmi Osztály, Sarkcsillag, Jégtörő Bár, Kocsma a Vasmacskához. Az egyik ivó belseje egy bordélyház és egy természetrajzi múzeum keverékére emlékeztet. A burgundi vörös falon csákányok, ásók, szigonyok lógnak egy szárított rozmárgyomorból készült eszkimó dob mellett. A kocsmának külön söralátéte van. Itt kétszázezer dollárt ér egy kopár, szélfútta telek a tengerparton, mert Alaszka földjében az aranynál is értékesebb kincs, az olaj lapul. Ennek értékét Alaszka járadék formájában visszakapja. Tizenhárommilliárd dollár. Nincsenek állami adók, de minden alaszkai férfi és nő, gyermek, évi ezer dollárt kap az alaszkai kormánytól. Michael Palin ma is lát aranyásókat, akik egy jobb nyáron akár hatezer dollárt is megkeresnek.(

Lejjebb a parton egy Stan Cook nevű úriember tengervizet pumpál egy nagynyomású öntözőcsőbe, és azzal vájja ki a fövenyt. Már három méter hosszú, kígyózó csatornát ásott a parton. Stan és a másik fél tucat aranyásó magányos őrültnek tűnnek, de mindannyian találkoznak este a sörözőben, és jó nagyokat lódítanak egymásnak. Visszafelé menet Michael Palin megáll a kihalt, roskadozó kalyibákkal, olajos hordókkal, ócska vödrökkel tarkított tájon egy sörre a Biztos Kikötő kocsmában, amelyet egy hölgy irányít, kétszínű, csoki-vanília hajjal. Dollárbankókat tapasztottak a plafonra, a mellékhelység ajtajain pedig ez áll: „Hölgyek” és „Állatok”.

Palin közzétett egy regényt is. Hemingway széke a címe. Tehát az elhíresült útleírásokat igazi író írta. A könyv élvezetesebb volt nekem. Az író figurája föléje nő a stábnak. Csak egy ecsetvonás a mellékszereplőkről:

Fraser azt mondta, hogy tegnap éjjel rajtakapta az egyik rókát, amint éppen egy üveg pezsgőt próbált kinyitni, amit a sziklák közt hagyott hűteni. Scott lazacból, lapos halból, rizsből és zöldségből álló lakomát főz.

Valahol messzebb Ken fűrészel és kopácsol, jóval sötétedés után is.

Basil szerint korábbi látogatókat aprít fel.

 

 

By Rajkó Félix

 

 

Mindehhez persze szakszerű segítséget kapunk

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kedvenceink helyes táplálása sorozat harmadik kötete hasznos tanácsokkal, példamenükkel és receptekkel is szolgál az egészséges, és a beteg kis kedvenceink otthoni etetéséhez egyaránt. A könyvben a görény, degu, tengerimalac, csincsilla, nyúl, egér-, patkány- és hörcsögfélék, stb. és a ritkábban előforduló, cukormókus, sünfélék, majomfélék, ormányos- és mosómedve is említésre kerülnek. Az állatorvos szerző most is a lehető legalaposabban tekinti át a dietetika témakörét, így nem kerüli el a kisemlősök táplálásával kapcsolatban elterjedt téveszmék és hiedelmek felsorolását, magyarázatát, vagy cáfolatát sem.

 

Kerekes Tamás