Jack McDevitt:
Az ördög szeme
A kalandvágyó és agyafúrt régiségkereskedőről szóló regényciklus negyedik kötetében Alex Benedictnek és hűséges társának, Chase Kolpathnak mindenre elszánt titkos ügynökökkel és kegyetlenül számító politikusokkal kell szembeszállniuk, ha le akarják rántani a leplet a világtörténelem egyik legborzalmasabb összeesküvéséről.
„Irgalmas Isten, mindnyájan halottak…” – ezek voltak Vicki Greene, a világhírű horror szerző utolsó szavai Alex Benedicthez, melyek egy sebtében elküldött üzenetben érkeznek meg a régiségkereskedő irodájába egy tetemes összegű átutalás kíséretében. A sok mindent megélt páros azonnal a hátborzongató szavak nyomába ered, azonban válaszok helyett csupán újabb rejtélyekre bukkannak.
A baljóslatú üzenet elküldése után Vicki Greene önként vetette alá magát teljes emlékezet-törlésnek, ezzel eldobva magától sikeres életét és sokat ígérő karrierjét. A fiatal írónő utolsó útját követve Alex és Chase a félreeső Salud Afar nevű bolygóra utaznak, mely a galaxisok közötti sötét, üres térben kering magányos napja körül. Éjszaka csupán egy halovány csillag dereng az égen, a Callistra, avagy az Ördög Szeme. Mégis milyen iszonyatra lelhetett Vicki Greene ezen a bolygón, amelynek az emlékével még veterán horror író létére sem tudott megbirkózni?
Alexnek és Charennek nincs sok ideje kideríteni az igazságot, azonban titkos, éjszakai felderítőútjaik során nem csak az Ördög Szeme figyeli őket. A köztudottan kísértetjárta bolygón sokan vannak, akik bármire képesek lennének, hogy titokban tartsák a szörnyű tényeket – melyektől emberek milliárdjainak élete függhet –, és sokkal kegyetlenebb eszközök is vannak azoknál, amelyekkel egy írónőt mentális öngyilkosságba lehet kergetni.
A regény első részében Alex Benedict és Chase Kolpath azért küzdenek, hogy megfejtsék a Salud Afar borzalmas rejtélyét, aminek az ismeretéért Vicki Greene az életével fizetett. A könyvnek ez a része misztikus, természetfeletti elemekkel tűzdelt krimihez hasonlítható. Hangulata néhány Agatha Christie-regény atmoszféráját idézi (Tíz kicsi néger, Nyílt kártyákkal, A kristálytükör meghasadt).
A regény kétharmadánál a verhetetlen páros végül sikeresen összeilleszti a kirakós darabjait, ám a történet itt mégsem ér véget. A borzongató krimi a politika és az erkölcs kapcsolatának legmélyebb rétegeit fejtegető sci-finek adja át a helyét, miközben az író az emberi társadalom működésének időtlen kérdéseire keresi a választ. A többség érdekei feltétlenül fontosabbak a kisebbség érdekeinél? A hatalmi játszmákban, a nagypolitikában az emberéletek egyáltalán nem számítanak? Végveszélyben köteles segíteni az egyik nemzet a saját szomszédjának?
Véleményem szerint Jack McDevitt túlságosan bizakodó és optimista válaszokat ad az olvasónak, az ő világában az emberiség fejlődőképes és tud tanulni a saját hibáiból.
Az Ördög Szemében ismét találkozhatunk a Némák titokzatos fajával, akik csak telepátia útján tudnak kommunikálni. Ezek a titokzatos idegenek immáron évtizedek óta vívnak hidegháborút az emberek lakta bolygókkal, ami a kölcsönös bizalmatlanságban és a mindkét félbe mélyen beleivódott előítéletekben gyökerezik.(ekultura.hu)
Jack McDevitt a Némák jellemén keresztül az emberiség legnagyobb hibáit és erényeit mutatja be. Ezek a különleges és érdekes lények soviniszták, nacionalisták, bizalmatlanok, gyanakvóak és időnként már-már paranoiásak. Ugyanakkor legbelül vágynak a békés fejlődésre, erős tudásvágy hajtja őket és készek arra, hogy megváltoztassák véleményüket.
A regény egyetlen gyengéje a Chase Kolpath szemszögéből írt narrációban rejlik. Bár az előbeszédet idéző stílus olvasmányos és gördülékeny, a párbeszédes részeknél többször összezavarodtam, emellett Alex fiatal munkatársát leszámítva csak alig kapunk betekintést a többi karakter lelkivilágába, amit én egy kissé hiányoltam.
Azoknak ajánlom ezt a fordulatos, pörgős, izgalmas regényt, akik egyaránt szeretik a misztikus elemekkel tűzdelt klasszikus krimit, valamint az emberi társadalom legmélyebb kérdéseivel foglalkozó fővonalbeli sci-fit.(ekultura.hu)
Kerekes Roadmovie Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
Részlet a regényből
Atlantisz, minden híresztelés ellenére, nem volt valami nagy szám. Hogy is lehetett volna az, amikor tizenkétezer év óta rejtőzött a tenger fenekén? Alex és én a kabin ablakain át néztük a romokat, amelyek ma már csak afféle buckák voltak a háborítatlan, kristálytiszta vízben. Itt-ott fölismerhető volt még egy-egy fal. Egyéb nem sok. Az évszázadok során időnként szóba került, hogy helyre kellene állítani, de minden alkalommal győzött az a vélemény, hogy ha restaurálnák, az már nem is Atlantisz lenne.
Miközben keresztülvágtunk a tengermélyi tájon, kigyulladtak a navigációs lámpák. Fényük odavonzotta a halakat, az angolnákat, amelyek bebámészkodtak ránk az ablakon. A fejünk fölött épp leereszkedőben volt egy turistahajó.
Egyikünk sem járt még itt. Alex elgondolkodva nézett kifelé a legendás civilizáció maradványaira, én pedig pontosan tudtam, mire gondol: milyen látványt nyújthatott ez a hely a napfényben, amikor a kertekben gyerekek játszottak, és a fák árnyékot vetettek a sétányokra? Azt is tudtam, hogy ezt-azt szeretne hazavinni innen.
A kapitány az interkomon át tájékoztatott bennünket, hogy melyik törmelékhalom micsoda valójában.
– Hölgyeim és uraim, e pillanatban Akiva Temploma
mellett haladunk el.
– A közvetlenül előttünk látható épületről úgy tartják, hogy a központi könyvtár lehetett.
– Balra, közvetlenül a nagy bucka mögött...
Nem volt elragadtatva attól, hogy két Néma utast kell kísérnie, de el kell ismernem, derekasan helytállt. A hangján nem érződött, hogy kellemetlenül érzi magát.
És igen, bevallom, magam sem voltam valami oldott hangulatban. Az egyik Néma Selotta volt, a legfontosabb bolygóik közé számító Borkaraton lévő Idegen Létformák Múzeumának igazgatója. Erre az útjára elkísérte a férje, Kassel is (a hangsúly a második szótagon van). Selotta volt az, aki nehéz helyzetemben kisegített tavaly, amikor elutaztam a Némák Gyülekezőhelyére. Akkor megígértük, hogy megint találkozni fogunk, és mivel Selotta értésemre adta, hogy mindig is szeretett volna eljutni a Földre, hát most itt voltunk. Az együtt töltött két hét alatt örömmel fedeztem fel, hogy már kevésbé riaszt a külsejük, mint az első alkalommal, amikor ashyyuriak közé kerültem. Túlzás lenne azt állítani, hogy olyanok voltak, mint az óriás méretűre nőtt imádkozó sáskák, de tény, hogy rendkívül magasak voltak, s a bőrük inkább héjra emlékeztetett. Bőrszerű kéregre. Méghozzá jó régire. Amire túl sok olajat kentek. Arcuk valamelyest emlékeztetett az emberi arcra, rajta ívelt rombusz alakú szempárral. Nem kis küzdelmükbe került, hogy az emberihez kicsit is hasonló mosolyt tudjanak produkálni. De persze egy erőltetett mosoly amúgy sem éri el a célját, főleg ha még a kivillanó tépőfogak is rontanak rajta.
Aki látott már egyet is közelről, tudja, hogy nem is annyira a külsejük rémíti halálra az embert, mint inkább az a tudat, hogy számukra az emberi elme nyitott könyv. Egy Néma jelenlétében olyasmi, hogy titok, nem létezik.
A Borkaraton tett utamon Kassellel nem találkoztam.
Az igazat megvallva Selottával is mindössze perceket töltöttem. De ha egy Némával kapcsolatban lehet ilyet mondani, úgy tűnt, hogy összebarátkoztunk.
És Alex, akit mindig is vonzottak az új élmények, hát még egy olyan, amelynek kapcsán eljuthat az anyavilágra, szintén velem tartott.
Washington D. C.-ből indultunk a tervezett világ körüli útra. Először a bolygó fővárosába, Coryselbe látogattunk el, innen a Csendes-óceánt átszelve Mikronéziába mentünk. Atlantiszt Selotta javasolta, akit nagyon érdekelt a régészet.
Én eleinte húzódoztam. Először is mivel speciális üléseket kellett volna beszerelni a tengeralattjáróba. De Alex erre viccesen azt felelte, hogy mi értelme ellátogatni a Földre, ha az ember nem tesz egy kitérőt Atlantisznál.
A korai mítoszokkal ellentétben Atlantisz nem rendelkezett fejlett technikával. Lakói ismerték a folyóvizet és a központi fűtést, de ezeket már a görögök is használták.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk a történelmükről. A város körülbelül hatszáz évig virágzott. Természetesen egy szigeten épült, nem pedig valamelyik szárazföldön. Platón igazat mondott, amikor azt állította, hogy időszakonként háborút indított szárazföldi szomszédjai ellen. A megmaradt szobrok igazolják az állítását. De hogy kik voltak a királyai? Mik voltak a törekvéseik? Sejtelmünk sem volt.
A várost a harmadik évezred vége felé találták meg. Sajnos nem tettek komoly erőfeszítést annak érdekében, hogy megőrizzék a kincset érő régészeti leleteket. Ennek következtében az évszázadok során a lelőhelyet kifosztották. Kincskeresők ereszkedtek le, és mindent elvittek, amit találtak. Alex elődeinek tekinthetjük őket, természetesen, jóllehet ő sohasem ismerte el, én pedig nem láttam okot rá, hogy bolygassam a témát, tekintve hogy magam is szép hasznot húztam hasonló tevékenységből. Mindenesetre mire több mint ezer évvel a felfedezés után kiépítettek egy biztonsági rendszert, már késő volt.
– Tudomásom szerint ehhez fogható hely sehol sincs
az egész Gyülekezőhelyen – mondta Kassel. Egy hangdobozon keresztül beszélt, amely le is fordította a szavait. Olyan volt, mint egy ezüst medál, melyet a nyakukban, láncon viseltek. – Semmi, ami hasonló volna hozzá. – Fekete gyémánt szeme visszatükrözte a reakcióját. Egy világ ért itt véget. Milyen érzés lehetett, amikor rájuk zúdult az óceán? Kaptak valami figyelmeztetést? Sikerült valakinek elmenekülnie? Képzeljük el a kisgyereküket cipelő anyák kétségbeesését.
– Rettenetes – mondta Selotta. – Különösen a fiatal anyák. Biztosan... – Hirtelen észbe kapott, és zavarában egy pillanatra lehunyta a szemét. Megfeledkezett arról a stratégiájáról, hogy nem emlékezteti vendéglátóit, hogy mindannyiuk elméje, mint egyszer megjegyezte, nyitott könyvként fekszik előtte. – Biztosan fájdalmas lehetett.
– Nagyon régen történt – jegyezte meg Alex.
Selotta az ablakra nyomta hosszú szürke ujjait, mintha így akarná meghátrálásra kényszeríteni az időt.
– Nincsenek valódi tapasztalataim az efféle helyekkel. Mindig ilyen érzést ébresztenek?
Kassel politikus volt, nagyjából olyasmi, mint egy közepes méretű város polgármestere. És valaha kapitányként szolgált az ashyyuri flottában.
– Azt hiszem, az óceán miatt lehet – mondta. – Valahogy mindent magába zár. Megőriz. Nem érezni az idő múlását. Minden mozdulatlanná dermed.
A többi utasnak nem akarózott az idegenekkel osztozni a kabinon. A beszálláskor nagy ívben kikerültek bennünket. Olyan súgás-búgás támadt, hogy még a szimfonikus háttérzenén keresztül is hallani lehetett. Nem volt ebben semmi ellenséges szándék. Csak félelem. Mindenki megtartotta a tisztes távolságot.
– Maradj mellettem, Louie.
– Állj a hátam mögé.
– Nem, nem fognak bántani. De azért csak maradj itt.
Amikor mentegetőzni próbáltam a többi utas viselkedése miatt, Kassel azt felelte, nincs semmi baj.
– Selotta azt mondja, a mieink sem voltak éppen vendégszeretők, amikor meglátogattál bennünket.
– Rendesek voltak. Azt hiszem, én viselkedtem kicsit feltűnően.
– Végül ez mind el fog múlni, és akkor itt maradunk barátokként és szövetségesekként – jelentette ki.
Ez már Alex figyelmét is felkeltette.
– Nehéz elképzelni, hogy ez bekövetkezhet. Legalábbis a mi életünkben – mondta.
Kassel nem volt ennyire pesszimista.
– Valami közös ügy kellene. Valami, ami szövetségkötésre ösztönözne bennünket.
– Például egy közös ellenség – vetettem közbe.
– Az megfelelne a célnak, természetesen. – Lehunyta
a szemét. – De egy közös ellenség, miközben megoldana egy problémát, egy még nagyobbat zúdítana a nyakunkba. Nem, valami másra lenne szükségünk.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Egy közös kihívásra. Vagy talán egy közösen megoldandó feladatra. Például ha közös erővel missziót indítanánk az Andromédára.
Selotta és Kassel földi stílusú öltözéket – hosszúnadrágot és bő szabású inget – viseltek. Kassel még egy utcai viseletre szánt férfikalappal is megpróbálkozott, ami azonban több számmal kisebb volt a kelleténél. Mivel egyszerűen képtelen voltam palástolni a reakciómat – nevetségesen nézett ki benne –, levette, és odaadta nekem.
Igyekeztek mosolyogni, hogy megnyugtassák az embereket. Csak hát túl sok tépőfog volt a szájukban. A mosolyukkal mindenkit halálra rémítettek.
Ugyanez játszódott le a búvárhajón is. A kapitánynak hátra kellett volna jönnie, hogy köszöntse az utasokat, és megkérdezze, óhajtanak-e valamit. De a híd ajtaja makacsul zárva maradt.
– És itt – hallatszott a hangja a hangszóróból –, ahová a reflektor fénye esik, ülésezett a kormány. Nem tudjuk, hogyan nevezték a helyet, de még azt sem, hogy miféle kormányuk volt. De az biztos, hogy itt hozták meg a döntéseket.
– Egy kis Ozymandias itt, ezen a helyen. Csak éppen nagyobb méretekben – jegyezte meg Selotta.
– Te ismered Ozymandiast? – csodálkoztam.
– Persze. – Egy pillanatra kivillantotta a tépőfogait.
– Közismert téma nálunk. Az egyik leghíresebb klasszikus drámánk, a Koros, ugyanezzel a gondolattal viaskodik. A dicsőség szertefoszlik, lásd az én munkámat, minden elmúlik. A Korosban a megsemmisülés jelképe a homok. Akárcsak Shelleynél.
Még mintegy tucatnyi másik utas tartózkodott a bérelt hajón. A székemben ülve néztem, amint végiglebegünk Atlantisz nagykörútján, s közben továbbra is megpróbáltam nem tudatosítani mindazt, ami bennem kavargott, amin képtelen voltam uralkodni. Rápillantottam hát Kasselre, és átfutott az agyamon, hogy vajon hogyan lehet viszonya valakinek, ha a házastársa olvas a gondolataiban. Erről meg az jutott eszembe, hogy valójában milyen keveset tudok a Némákról.
Vajon Selotta megcsalta őt valaha is?
Összerezzentem a gondolatra.
Kassel felhorkant. Félig nevetés volt ez, félig prüszkölés.
– Semmi vész – mondta, és miközben megszorította a vállamat, tekintete összekapcsolódott Selottáéval.
Selotta ismét kimutatta a tépőfogait.
– Erődön felül próbálkozol, Chase – mondta. – És ha tudni akarod az igazat, mindent megosztunk egymással.
Az igazat megvallva nem tudtam, hogy pontosan mire gondol, de ezt is kiolvasta belőlem.
– Hagyatkozz a fantáziádra – tette hozzá.
Úgy gondoltam, ezt inkább nem.
Alex azzal az ártatlan mosolyával nézett felém, amellyel biztosított, hogy tökéletesen érti, mi zajlik itt. Esküszöm, amikor megcsillogtatta ezt a képességét, bennem mindig az a kérdés vetődött fel, hogy vajon nem akadt-e néhány Néma is a felmenői között.
Végül mégis csak megjelent a kapitány. Arcán bárgyú mosollyal arról kezdett beszélni, hogy reméli, mindannyian kényelmesen utazunk, és élvezzük az utat. Szánt szándékkal mindenhová nézett, csak ashiyyuri utasaira nem. Tudják, nem akarta megbámulni őket. Rám eső pillantása értésemre adta, milyen kínosan érzi magát, és hogy jó lenne, ha legközelebb otthon hagynánk a barátainkat. Tudtam, azon tűnődik, vajon milyen távolságra terjed az idegenek telepatikus képessége. Vajon a hídon biztonságban van?
Fogalmam sem volt. De valószínűleg nem volt.
– Eléggé biztonságban van – mondta Selotta. – Hacsak nem terjesztjük ki magunkat.
– Nem gondolt ezzel semmire – próbáltam mentegetni a kapitányt.
– Tudom. Én is hasonlóképpen reagálok rá.
Amikor a kapitány visszament, Alex kuncogni kezdett.
Kassel azt a mélyről jövő morajt hallatta, ami nála a nevetés volt.
– Ő sekély víz, Alex – mondta. – Benned viszont nehéz olvasni.
– Alacsony IQ? – kérdeztem.
– Nem próbálja kiüríteni az elméjét – válaszolta Selotta.
– Nem jó ötlet, ha valaki csak ül, és próbál nem gondolni dolgokra.
– Alex tehát teletölti – magyarázta tovább Kassel.
– A Konis-dinasztiára gondol, és hogy milyen ezüstkészleteik voltak, hogy néztek ki a tányérjaik, és hogy a mai üvegáruk miért sokkal értékesebbek, mint a régiek.
– Á, most rajtakaptál. – Alex hangjában érezhető volt csöppnyi büszkeség.
– Hasonlít egy tömeg zajongására – jegyezte meg Kassel ártatlanul.
Alex adta a sértődöttet.
– A Konis Dinasztiától származó régiségek nem egy tömeg zajongása.
– Nézőpont kérdése, barátom. Nézőpont kérdése.
Elindultunk föl a felszínre. A kapitány hangja megköszönte, hogy az Atlantisz Tourst választottuk, kifejezte reményét, hogy jól éreztük magunkat, és hogy hamarosan ismét eljövünk.
Kiszálláskor a többi utas jó nagy helyet hagyott nekünk. A móló elég széles volt, de a fedélzet úgy himbálózott, hogy néhányan megkapaszkodtak a korlátban. A legtöbben a taxiállomást keresték, mások valamelyik étterem felé indultak el. Mi is ezt tettük. Félúton jártunk, amikor megláttuk Jay Carmodyt. Jay Alex egyik kollégája, egyszersmind régi barátja volt.
Csodálatos két hét volt, melynek végén Carmody hozta a csomagot, az ashiyyuriaknak szánt búcsúajándékot. Egy fehér dobozban volt, és meglepetés akart lenni. Hogy az is maradjon, egyikünk sem tudta, mi van a dobozban. „Olyan legyen, amitől szemük-szájuk eláll”, mondta Alex Carmodynak.
De mihelyt Carmody elindult felénk, hallottam, hogy valaki levegő után kap. Gondolom, Selotta volt. És már tudta. Mindketten tudták.
– Megmutatnád, Jay, mi van a dobozban? – kérdezte Alex.
– De még mennyire. – Ragyogott az arca. Leültünk két
egymás melletti padra, ő pedig leemelte a doboz fedelét. A Némák mozdulatlanná merevedtek.
Egy tégla volt. Egy plasztil foglalatba illesztett tégla.
Először valami tréfának véltem, de láttam a vendégeink reakcióját.
– Atlantisz? – kérdezte Alex.
– Akiva Templomából – felelte mosolyogva Carmody. –
Hátsó udvar. A harminckettedik században vitte el Roger Tomas, eredetileg a London Múzeumnak ajándékozták, később átvitték Philadelphiába, a Pennsylvania Egyetemre. Végül Berlinben kötött ki. – Benyúlt a dzsekijébe, és egy összehajtogatott papírt vett elő. – Eredetiségi igazolás a jelenlegi tulajdonos aláírásával hitelesítve. – Alexet nézte, de szavait Selottához és Kasselhez intézte. – Alaposan megvizsgáltam a tulajdont igazoló iratokat. A hiánytalan másolat megtalálható a dobozban. Remélem, így megfelel – mondta, és átnyújtotta a dobozt Alexnek.
Azt soha senki nem állíthatta, hogy Alex kizárólag a
pénz miatt szállt be a régiségbizniszbe. Na igen, az emberek ezt mondták. Sőt, kizárólag ezt mondták. Pedig nem volt igazuk. Beismerem, mindig megnézte, mi van a legalsó sorban, de ha olyasmit mutattak neki, mint mondjuk egy vázát, amely egykor Mesmeranda villájában volt, vagy esetleg egy széket, amelyet Remus Alverol hajított el a szoba túlsó végéig, amikor hírét hozták a Port Walker-i mészárlásnak, az biztos, hogy felcsillant a szeme. Ezt láttam abban a pillanatban is, amikor lenézett a téglára. Emberi kéz rakta oda az istennő udvarába tizenkétezer évvel ezelőtt, egy talán éppoly napfényes napon, mint ez a mai, hogy aztán negyvenöt évszázaddal később egy mára már szintén legendássá vált régész vigye el onnan.
Ez volt a legértékesebb darab, amelyet négyéves működésünk alatt meg tudtunk szerezni. És most oda akarja...
... Ajándékozni.
A kezembe nyomta.
– A te gondodat oldotta meg.
Én pedig átnyújtottam neki.
– A tiéd, Selotta. Ajándék neked és Kasselnek. Remélem, megtartjátok.
– ... Inkább, mint hogy odaadjam a múzeumnak – felelte.
– Úgy van. Ez neked jár. Nagyrabecsülésünk jeleként.
Carmody képeket készített. Selotta látható zavarban
egész emberi módon rázta meg a fejét és emelte föl elhárító mozdulattal a kezét.
– Nem fogadhatom el, Chase. Szó sem lehet róla. Te és Alex megszerveztétek nekünk ezt az utat. Ennyi bőven elég.
A legkevesebb, amit Alexről el lehet mondani, hogy igazi sarmőr volt. Mosolyogva odaszólt Kasselnek:
– Szerencsés ember vagy, hogy ilyen feleséged van.
Kassel, akit valószínűleg meglepett, hogy embernek nevezték, úgy nyalta meg villás végű nyelvével az ajkát, mint aki a részletekkel nem ért ugyan egyet, de amúgy az egészszel igen.
– Kérlek – folytatta Selotta. – El sem tudom képzelni, mekkora árat fizethettetek érte. Ezt nem engedhetem meg.
– Minden oké, Selotta – válaszolta Alex. – A kedvedért tettük.
Másnap felszálltunk a Drake Cityből induló járatra, és fölmentünk a Galileóra. Egy kínai étteremben költöttük el a búcsúvacsorát. Épp olyan korszak volt, amikor időnként előfordultak fegyveres összecsapások ashiyyuri és szövetséges hadihajók között. Éppen nekiláttunk a fűszeres csirkének, amikor a hávé egy újabb incidensről kezdett beszámolni. Egy Néma hajó túl közel merészkedett az Államszövetség egyik világához, ezért egy torpedóromboló tüzet nyitott rá. Természetesen kilőtte a hajót. Áldozatokról azonban egyik fél sem számolt be.
A hírre még inkább felfigyeltek ránk az étteremben ülő vendégek. Kassel ügyet sem vetett a dologra.
– Alex és Chase, benneteket mindig szívesen látunk a Borkaraton. És nagyon örülnénk, ha hozzánk is eljönnétek – mondta.
Azt feleltük, akkor hoznánk magunkkal sört is. Aztán elmentünk; indulnunk kellett vissza, a Rimwayre. Fizettünk, helyesebben Kassel ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Amikor Kassel valamihez ragaszkodott, azt ellentmondást nem tűrően tette. Még egy utolsó pillantást vetettünk a Földre. Az éjszakai féltekén voltunk, Európa és Afrika fölött. Égtek a fények mindenütt, Moszkvától Fokvárosig.
Elektromos viharok halványan villogó fényei játszottak az Atlanti-óceánon.
Itt kezdődött az egész. A nagy szétszóratás.
A kötet itt is megvásárolható
Miközben keresztülvágtunk a tengermélyi tájon, kigyulladtak a navigációs lámpák. Fényük odavonzotta a halakat, az angolnákat, amelyek bebámészkodtak ránk az ablakon. A fejünk fölött épp leereszkedőben volt egy turistahajó.
Egyikünk sem járt még itt. Alex elgondolkodva nézett kifelé a legendás civilizáció maradványaira, én pedig pontosan tudtam, mire gondol: milyen látványt nyújthatott ez a hely a napfényben, amikor a kertekben gyerekek játszottak, és a fák árnyékot vetettek a sétányokra? Azt is tudtam, hogy ezt-azt szeretne hazavinni innen.
A kapitány az interkomon át tájékoztatott bennünket, hogy melyik törmelékhalom micsoda valójában.
– Hölgyeim és uraim, e pillanatban Akiva Temploma
mellett haladunk el.
– A közvetlenül előttünk látható épületről úgy tartják, hogy a központi könyvtár lehetett.
– Balra, közvetlenül a nagy bucka mögött...
Nem volt elragadtatva attól, hogy két Néma utast kell kísérnie, de el kell ismernem, derekasan helytállt. A hangján nem érződött, hogy kellemetlenül érzi magát.
És igen, bevallom, magam sem voltam valami oldott hangulatban. Az egyik Néma Selotta volt, a legfontosabb bolygóik közé számító Borkaraton lévő Idegen Létformák Múzeumának igazgatója. Erre az útjára elkísérte a férje, Kassel is (a hangsúly a második szótagon van). Selotta volt az, aki nehéz helyzetemben kisegített tavaly, amikor elutaztam a Némák Gyülekezőhelyére. Akkor megígértük, hogy megint találkozni fogunk, és mivel Selotta értésemre adta, hogy mindig is szeretett volna eljutni a Földre, hát most itt voltunk. Az együtt töltött két hét alatt örömmel fedeztem fel, hogy már kevésbé riaszt a külsejük, mint az első alkalommal, amikor ashyyuriak közé kerültem. Túlzás lenne azt állítani, hogy olyanok voltak, mint az óriás méretűre nőtt imádkozó sáskák, de tény, hogy rendkívül magasak voltak, s a bőrük inkább héjra emlékeztetett. Bőrszerű kéregre. Méghozzá jó régire. Amire túl sok olajat kentek. Arcuk valamelyest emlékeztetett az emberi arcra, rajta ívelt rombusz alakú szempárral. Nem kis küzdelmükbe került, hogy az emberihez kicsit is hasonló mosolyt tudjanak produkálni. De persze egy erőltetett mosoly amúgy sem éri el a célját, főleg ha még a kivillanó tépőfogak is rontanak rajta.
Aki látott már egyet is közelről, tudja, hogy nem is annyira a külsejük rémíti halálra az embert, mint inkább az a tudat, hogy számukra az emberi elme nyitott könyv. Egy Néma jelenlétében olyasmi, hogy titok, nem létezik.
A Borkaraton tett utamon Kassellel nem találkoztam.
Az igazat megvallva Selottával is mindössze perceket töltöttem. De ha egy Némával kapcsolatban lehet ilyet mondani, úgy tűnt, hogy összebarátkoztunk.
És Alex, akit mindig is vonzottak az új élmények, hát még egy olyan, amelynek kapcsán eljuthat az anyavilágra, szintén velem tartott.
Washington D. C.-ből indultunk a tervezett világ körüli útra. Először a bolygó fővárosába, Coryselbe látogattunk el, innen a Csendes-óceánt átszelve Mikronéziába mentünk. Atlantiszt Selotta javasolta, akit nagyon érdekelt a régészet.
Én eleinte húzódoztam. Először is mivel speciális üléseket kellett volna beszerelni a tengeralattjáróba. De Alex erre viccesen azt felelte, hogy mi értelme ellátogatni a Földre, ha az ember nem tesz egy kitérőt Atlantisznál.
A korai mítoszokkal ellentétben Atlantisz nem rendelkezett fejlett technikával. Lakói ismerték a folyóvizet és a központi fűtést, de ezeket már a görögök is használták.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk a történelmükről. A város körülbelül hatszáz évig virágzott. Természetesen egy szigeten épült, nem pedig valamelyik szárazföldön. Platón igazat mondott, amikor azt állította, hogy időszakonként háborút indított szárazföldi szomszédjai ellen. A megmaradt szobrok igazolják az állítását. De hogy kik voltak a királyai? Mik voltak a törekvéseik? Sejtelmünk sem volt.
A várost a harmadik évezred vége felé találták meg. Sajnos nem tettek komoly erőfeszítést annak érdekében, hogy megőrizzék a kincset érő régészeti leleteket. Ennek következtében az évszázadok során a lelőhelyet kifosztották. Kincskeresők ereszkedtek le, és mindent elvittek, amit találtak. Alex elődeinek tekinthetjük őket, természetesen, jóllehet ő sohasem ismerte el, én pedig nem láttam okot rá, hogy bolygassam a témát, tekintve hogy magam is szép hasznot húztam hasonló tevékenységből. Mindenesetre mire több mint ezer évvel a felfedezés után kiépítettek egy biztonsági rendszert, már késő volt.
– Tudomásom szerint ehhez fogható hely sehol sincs
az egész Gyülekezőhelyen – mondta Kassel. Egy hangdobozon keresztül beszélt, amely le is fordította a szavait. Olyan volt, mint egy ezüst medál, melyet a nyakukban, láncon viseltek. – Semmi, ami hasonló volna hozzá. – Fekete gyémánt szeme visszatükrözte a reakcióját. Egy világ ért itt véget. Milyen érzés lehetett, amikor rájuk zúdult az óceán? Kaptak valami figyelmeztetést? Sikerült valakinek elmenekülnie? Képzeljük el a kisgyereküket cipelő anyák kétségbeesését.
– Rettenetes – mondta Selotta. – Különösen a fiatal anyák. Biztosan... – Hirtelen észbe kapott, és zavarában egy pillanatra lehunyta a szemét. Megfeledkezett arról a stratégiájáról, hogy nem emlékezteti vendéglátóit, hogy mindannyiuk elméje, mint egyszer megjegyezte, nyitott könyvként fekszik előtte. – Biztosan fájdalmas lehetett.
– Nagyon régen történt – jegyezte meg Alex.
Selotta az ablakra nyomta hosszú szürke ujjait, mintha így akarná meghátrálásra kényszeríteni az időt.
– Nincsenek valódi tapasztalataim az efféle helyekkel. Mindig ilyen érzést ébresztenek?
Kassel politikus volt, nagyjából olyasmi, mint egy közepes méretű város polgármestere. És valaha kapitányként szolgált az ashyyuri flottában.
– Azt hiszem, az óceán miatt lehet – mondta. – Valahogy mindent magába zár. Megőriz. Nem érezni az idő múlását. Minden mozdulatlanná dermed.
A többi utasnak nem akarózott az idegenekkel osztozni a kabinon. A beszálláskor nagy ívben kikerültek bennünket. Olyan súgás-búgás támadt, hogy még a szimfonikus háttérzenén keresztül is hallani lehetett. Nem volt ebben semmi ellenséges szándék. Csak félelem. Mindenki megtartotta a tisztes távolságot.
– Maradj mellettem, Louie.
– Állj a hátam mögé.
– Nem, nem fognak bántani. De azért csak maradj itt.
Amikor mentegetőzni próbáltam a többi utas viselkedése miatt, Kassel azt felelte, nincs semmi baj.
– Selotta azt mondja, a mieink sem voltak éppen vendégszeretők, amikor meglátogattál bennünket.
– Rendesek voltak. Azt hiszem, én viselkedtem kicsit feltűnően.
– Végül ez mind el fog múlni, és akkor itt maradunk barátokként és szövetségesekként – jelentette ki.
Ez már Alex figyelmét is felkeltette.
– Nehéz elképzelni, hogy ez bekövetkezhet. Legalábbis a mi életünkben – mondta.
Kassel nem volt ennyire pesszimista.
– Valami közös ügy kellene. Valami, ami szövetségkötésre ösztönözne bennünket.
– Például egy közös ellenség – vetettem közbe.
– Az megfelelne a célnak, természetesen. – Lehunyta
a szemét. – De egy közös ellenség, miközben megoldana egy problémát, egy még nagyobbat zúdítana a nyakunkba. Nem, valami másra lenne szükségünk.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Egy közös kihívásra. Vagy talán egy közösen megoldandó feladatra. Például ha közös erővel missziót indítanánk az Andromédára.
Selotta és Kassel földi stílusú öltözéket – hosszúnadrágot és bő szabású inget – viseltek. Kassel még egy utcai viseletre szánt férfikalappal is megpróbálkozott, ami azonban több számmal kisebb volt a kelleténél. Mivel egyszerűen képtelen voltam palástolni a reakciómat – nevetségesen nézett ki benne –, levette, és odaadta nekem.
Igyekeztek mosolyogni, hogy megnyugtassák az embereket. Csak hát túl sok tépőfog volt a szájukban. A mosolyukkal mindenkit halálra rémítettek.
Ugyanez játszódott le a búvárhajón is. A kapitánynak hátra kellett volna jönnie, hogy köszöntse az utasokat, és megkérdezze, óhajtanak-e valamit. De a híd ajtaja makacsul zárva maradt.
– És itt – hallatszott a hangja a hangszóróból –, ahová a reflektor fénye esik, ülésezett a kormány. Nem tudjuk, hogyan nevezték a helyet, de még azt sem, hogy miféle kormányuk volt. De az biztos, hogy itt hozták meg a döntéseket.
– Egy kis Ozymandias itt, ezen a helyen. Csak éppen nagyobb méretekben – jegyezte meg Selotta.
– Te ismered Ozymandiast? – csodálkoztam.
– Persze. – Egy pillanatra kivillantotta a tépőfogait.
– Közismert téma nálunk. Az egyik leghíresebb klasszikus drámánk, a Koros, ugyanezzel a gondolattal viaskodik. A dicsőség szertefoszlik, lásd az én munkámat, minden elmúlik. A Korosban a megsemmisülés jelképe a homok. Akárcsak Shelleynél.
Még mintegy tucatnyi másik utas tartózkodott a bérelt hajón. A székemben ülve néztem, amint végiglebegünk Atlantisz nagykörútján, s közben továbbra is megpróbáltam nem tudatosítani mindazt, ami bennem kavargott, amin képtelen voltam uralkodni. Rápillantottam hát Kasselre, és átfutott az agyamon, hogy vajon hogyan lehet viszonya valakinek, ha a házastársa olvas a gondolataiban. Erről meg az jutott eszembe, hogy valójában milyen keveset tudok a Némákról.
Vajon Selotta megcsalta őt valaha is?
Összerezzentem a gondolatra.
Kassel felhorkant. Félig nevetés volt ez, félig prüszkölés.
– Semmi vész – mondta, és miközben megszorította a vállamat, tekintete összekapcsolódott Selottáéval.
Selotta ismét kimutatta a tépőfogait.
– Erődön felül próbálkozol, Chase – mondta. – És ha tudni akarod az igazat, mindent megosztunk egymással.
Az igazat megvallva nem tudtam, hogy pontosan mire gondol, de ezt is kiolvasta belőlem.
– Hagyatkozz a fantáziádra – tette hozzá.
Úgy gondoltam, ezt inkább nem.
Alex azzal az ártatlan mosolyával nézett felém, amellyel biztosított, hogy tökéletesen érti, mi zajlik itt. Esküszöm, amikor megcsillogtatta ezt a képességét, bennem mindig az a kérdés vetődött fel, hogy vajon nem akadt-e néhány Néma is a felmenői között.
Végül mégis csak megjelent a kapitány. Arcán bárgyú mosollyal arról kezdett beszélni, hogy reméli, mindannyian kényelmesen utazunk, és élvezzük az utat. Szánt szándékkal mindenhová nézett, csak ashiyyuri utasaira nem. Tudják, nem akarta megbámulni őket. Rám eső pillantása értésemre adta, milyen kínosan érzi magát, és hogy jó lenne, ha legközelebb otthon hagynánk a barátainkat. Tudtam, azon tűnődik, vajon milyen távolságra terjed az idegenek telepatikus képessége. Vajon a hídon biztonságban van?
Fogalmam sem volt. De valószínűleg nem volt.
– Eléggé biztonságban van – mondta Selotta. – Hacsak nem terjesztjük ki magunkat.
– Nem gondolt ezzel semmire – próbáltam mentegetni a kapitányt.
– Tudom. Én is hasonlóképpen reagálok rá.
Amikor a kapitány visszament, Alex kuncogni kezdett.
Kassel azt a mélyről jövő morajt hallatta, ami nála a nevetés volt.
– Ő sekély víz, Alex – mondta. – Benned viszont nehéz olvasni.
– Alacsony IQ? – kérdeztem.
– Nem próbálja kiüríteni az elméjét – válaszolta Selotta.
– Nem jó ötlet, ha valaki csak ül, és próbál nem gondolni dolgokra.
– Alex tehát teletölti – magyarázta tovább Kassel.
– A Konis-dinasztiára gondol, és hogy milyen ezüstkészleteik voltak, hogy néztek ki a tányérjaik, és hogy a mai üvegáruk miért sokkal értékesebbek, mint a régiek.
– Á, most rajtakaptál. – Alex hangjában érezhető volt csöppnyi büszkeség.
– Hasonlít egy tömeg zajongására – jegyezte meg Kassel ártatlanul.
Alex adta a sértődöttet.
– A Konis Dinasztiától származó régiségek nem egy tömeg zajongása.
– Nézőpont kérdése, barátom. Nézőpont kérdése.
Elindultunk föl a felszínre. A kapitány hangja megköszönte, hogy az Atlantisz Tourst választottuk, kifejezte reményét, hogy jól éreztük magunkat, és hogy hamarosan ismét eljövünk.
Kiszálláskor a többi utas jó nagy helyet hagyott nekünk. A móló elég széles volt, de a fedélzet úgy himbálózott, hogy néhányan megkapaszkodtak a korlátban. A legtöbben a taxiállomást keresték, mások valamelyik étterem felé indultak el. Mi is ezt tettük. Félúton jártunk, amikor megláttuk Jay Carmodyt. Jay Alex egyik kollégája, egyszersmind régi barátja volt.
Csodálatos két hét volt, melynek végén Carmody hozta a csomagot, az ashiyyuriaknak szánt búcsúajándékot. Egy fehér dobozban volt, és meglepetés akart lenni. Hogy az is maradjon, egyikünk sem tudta, mi van a dobozban. „Olyan legyen, amitől szemük-szájuk eláll”, mondta Alex Carmodynak.
De mihelyt Carmody elindult felénk, hallottam, hogy valaki levegő után kap. Gondolom, Selotta volt. És már tudta. Mindketten tudták.
– Megmutatnád, Jay, mi van a dobozban? – kérdezte Alex.
– De még mennyire. – Ragyogott az arca. Leültünk két
egymás melletti padra, ő pedig leemelte a doboz fedelét. A Némák mozdulatlanná merevedtek.
Egy tégla volt. Egy plasztil foglalatba illesztett tégla.
Először valami tréfának véltem, de láttam a vendégeink reakcióját.
– Atlantisz? – kérdezte Alex.
– Akiva Templomából – felelte mosolyogva Carmody. –
Hátsó udvar. A harminckettedik században vitte el Roger Tomas, eredetileg a London Múzeumnak ajándékozták, később átvitték Philadelphiába, a Pennsylvania Egyetemre. Végül Berlinben kötött ki. – Benyúlt a dzsekijébe, és egy összehajtogatott papírt vett elő. – Eredetiségi igazolás a jelenlegi tulajdonos aláírásával hitelesítve. – Alexet nézte, de szavait Selottához és Kasselhez intézte. – Alaposan megvizsgáltam a tulajdont igazoló iratokat. A hiánytalan másolat megtalálható a dobozban. Remélem, így megfelel – mondta, és átnyújtotta a dobozt Alexnek.
Azt soha senki nem állíthatta, hogy Alex kizárólag a
pénz miatt szállt be a régiségbizniszbe. Na igen, az emberek ezt mondták. Sőt, kizárólag ezt mondták. Pedig nem volt igazuk. Beismerem, mindig megnézte, mi van a legalsó sorban, de ha olyasmit mutattak neki, mint mondjuk egy vázát, amely egykor Mesmeranda villájában volt, vagy esetleg egy széket, amelyet Remus Alverol hajított el a szoba túlsó végéig, amikor hírét hozták a Port Walker-i mészárlásnak, az biztos, hogy felcsillant a szeme. Ezt láttam abban a pillanatban is, amikor lenézett a téglára. Emberi kéz rakta oda az istennő udvarába tizenkétezer évvel ezelőtt, egy talán éppoly napfényes napon, mint ez a mai, hogy aztán negyvenöt évszázaddal később egy mára már szintén legendássá vált régész vigye el onnan.
Ez volt a legértékesebb darab, amelyet négyéves működésünk alatt meg tudtunk szerezni. És most oda akarja...
... Ajándékozni.
A kezembe nyomta.
– A te gondodat oldotta meg.
Én pedig átnyújtottam neki.
– A tiéd, Selotta. Ajándék neked és Kasselnek. Remélem, megtartjátok.
– ... Inkább, mint hogy odaadjam a múzeumnak – felelte.
– Úgy van. Ez neked jár. Nagyrabecsülésünk jeleként.
Carmody képeket készített. Selotta látható zavarban
egész emberi módon rázta meg a fejét és emelte föl elhárító mozdulattal a kezét.
– Nem fogadhatom el, Chase. Szó sem lehet róla. Te és Alex megszerveztétek nekünk ezt az utat. Ennyi bőven elég.
A legkevesebb, amit Alexről el lehet mondani, hogy igazi sarmőr volt. Mosolyogva odaszólt Kasselnek:
– Szerencsés ember vagy, hogy ilyen feleséged van.
Kassel, akit valószínűleg meglepett, hogy embernek nevezték, úgy nyalta meg villás végű nyelvével az ajkát, mint aki a részletekkel nem ért ugyan egyet, de amúgy az egészszel igen.
– Kérlek – folytatta Selotta. – El sem tudom képzelni, mekkora árat fizethettetek érte. Ezt nem engedhetem meg.
– Minden oké, Selotta – válaszolta Alex. – A kedvedért tettük.
Másnap felszálltunk a Drake Cityből induló járatra, és fölmentünk a Galileóra. Egy kínai étteremben költöttük el a búcsúvacsorát. Épp olyan korszak volt, amikor időnként előfordultak fegyveres összecsapások ashiyyuri és szövetséges hadihajók között. Éppen nekiláttunk a fűszeres csirkének, amikor a hávé egy újabb incidensről kezdett beszámolni. Egy Néma hajó túl közel merészkedett az Államszövetség egyik világához, ezért egy torpedóromboló tüzet nyitott rá. Természetesen kilőtte a hajót. Áldozatokról azonban egyik fél sem számolt be.
A hírre még inkább felfigyeltek ránk az étteremben ülő vendégek. Kassel ügyet sem vetett a dologra.
– Alex és Chase, benneteket mindig szívesen látunk a Borkaraton. És nagyon örülnénk, ha hozzánk is eljönnétek – mondta.
Azt feleltük, akkor hoznánk magunkkal sört is. Aztán elmentünk; indulnunk kellett vissza, a Rimwayre. Fizettünk, helyesebben Kassel ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Amikor Kassel valamihez ragaszkodott, azt ellentmondást nem tűrően tette. Még egy utolsó pillantást vetettünk a Földre. Az éjszakai féltekén voltunk, Európa és Afrika fölött. Égtek a fények mindenütt, Moszkvától Fokvárosig.
Elektromos viharok halványan villogó fényei játszottak az Atlanti-óceánon.
Itt kezdődött az egész. A nagy szétszóratás.
A kötet itt is megvásárolható
