A zenei szép
Isten divertimentója
A szerzõ alaposan beleprüsszentett a nulláslisztbe, amikor a progranzenével azonosított Liszt és Wagner zenéjét választotta céltáblául, azért, hogy a zene autonóm jellegét megalapozhassa. Alapvetése, hogy a zenesztétika tudományába helytelen érzéseket keverni. Vitája a romantikus mûvészetfelfogással emlékeztet engem az almanach, vagy emlékkönyvlíra vitájához a pozitivizmussal, formalizmussal. Szerinte ez esztétikai ábránd. A neves,provokatív szerzõ álláspontja két szélsõség közt foglal helyet: a szép végsõ értéke közvetlen evidenciáján alapszik, de egyetlen zenei törvény sem vezethetõ le egyetlen olyan álláspontból sem, amely az érzésre apellál. Egyenesen szembefordul azzal a nézettel, mely a zene funkcióját az érzések ábrázolásában keresi.Érthetetlen a számára,foloytatja a szerzõ, a rózsa illatozik, tartalma mégsem az illat ábrázolása, az erdõ hûs enyhet áraszt, mégsem ábrázolja az enyhítõ hûs érzést, s számára nem szócsata,mikor szembefordul az ábrázolás fogalmával. Ugyanakkor kijelenti, hogy a zenemû szépsége sajátosan zenei szépség, ami a hangkapcsolatoknak sajátja, ha azok nem vonatkoznak idegen, zenén kívüli gondolatkörre. Íme, egy régivágású,snájdig Pithagorasz-hívõ,hisz az õ iskolája igyekezett arányokra, számelméleti törvényszerûségekre, rezgések összehasonlítására stb. redukálni(vagy kiterjeszteni?) a zene lényegét, amely rõl maga Yehudi menuhin mondotta, hogy Isten szava. Valószínûleg a kortárs kritikusokban megállt az ütõ, amikor a szerzõ kijelentette, hogy Liszt programszimfóniái minden eddiginél jobban lemondtak a zene önálló jelentésérõl.
A szerzõ nem lacafaszázik:elsõ oldalon definálja,hogy a szép filozófiája nem az érzet lánya, s Grillparzer véleményét osztja:"A legrosszabb szolgálat, amelyet Németországban a mûvészeknek tettek, minden bizonnyal az volt, hogy összegezve a mûvészet elnevezés alá sorolták õket. Mert, ha ezek mégoly számos ponton érintkeznek is, mégis végtelenül különböznek egymástól az eszközökben, azaz gyakorlásuk alapfeltételeiben. Ha a zene ésa költészet közötti különbséget frappánsan akarjuk jellemezni, akkor fel kell hívnunk a figyelmet, hogy míg a zene hatása az érzéki ingertõl, az idegek játékától indul, és miután felpezsdítette az érzést, a legmagasabbra, a szellemben megyilvánuló végsõ instanciához emelkedik, addig a költészet legelõbb a fogalmat ébreszti föl, s csak azon keresztül hat az érzésre, az érzékit csak a legmagasabb vagy a legalacsonyabb rendû formájában engedi érvényesülnie. A zenéé a test átszellemítése, a költészeté pedig a szellemi megtestesítése."
Nézzük, hogyan folytatja polémiáját a szerzõ: "A zene-ahogyan tanítják nekünk-nem képes fogalmak ûtján foglalkoztatni az értelmet, miként a költészet, s éppoly kevéssé látható formák révén a szemet, mint a képzõmûvészetek, vagyis,mondják, hivatása abbban áll, hogy az ember érzelmeire hivatkozik. A zenének úgymond az érzésaekkel van dolga. De hogy miben is áll ez az összefüggés zene és érzések között, konkrét zenemûvek és meghatározott érzések között, a természet mely törvénye szerint mûködik, é.s a mûvészet mely törvénye alapján alakítható ez az összefüggés, azt sûrû homályban hagyják mindazok, akiknek éppen "dolguk volt" vele. Csak akkor fedezhetjük fel, hogy az érzések kettõs szerepet játszanak az uralkodó zenei szemléletben,ha szemünk egy kissé már hozzászokott ehhez a homályhoz."
Akárhogy szívjuk a fogunk, Hanslick nélkül képtelen értelmezni az atonális zenét, nélküle a zenében még köbaltával harcolnánk ballisztikus rakéták ellen, de nem érdemes búsakodnunk, hisz Hanslick épp azért tett a legtöbbet, ami minden zeneszeretõnek szívügye kell, hogy legyen: a zene autonómiája a fundamentuma minden megjegyzésének.
Timur Link
Eduard Hanslick: A zenei szép
Typotex Kiadó
www.typotex.hu
