"Az emberek nem akarnak háborút. Miért is akarná egy szegény földműves az életét kockáztatni egy háborúban, amikor a legtöbb amit elérhet az az, hogy egy darabban visszajut a földjére. Természetesen az átlagemberek nem akarnak háborút sem Oroszországban, sem Angliában, és úgyszintén Németországban sem. Ez érthető, de végső soron az ország vezetői határozzák meg a vezérelveket, és mindíg egyszerű az embereket magukkal terelni, legyen szó akár demokráciáról, fasiszta diktatúráról, parlamentről, vagy kommunista diktatúráról. Akár van beleszólásuk akár nincs a népet mindíg a vezetők akaratának teljesítésére lehet venni. Ez könnyű, csak azt kell mondani nekik, hogy megtámadták őket, és kritizálni a béke híveit a hazaszeretet hiánya miatt, valamint azért amiért veszélynek teszik ki az országot. Ez ugyanígy működik bármely országban." Hermann Göring - Nürnbergi Törvényszék naplója
Luftwaffe
A Luftwaffe a III. Birodalom légiereje, minden eszközbeli és stratégiai nehézsége, a vezetés elhibázott döntései, nemzetközi tilalmak és korlátozások ellenére félelmetes fegyvernemmé vált.
Norbert Hannig saját magát mindig egyszerű Front-fliegernek, „repülő közkatonának” tartotta, aki semmi különöset nem tett a II. világháborúban, csupán megannyi társához hasonlóan harcolt a hazájáért – és nem a Führerért.
Szerénysége ellenére azonban háborús pilótakarrierjének története vitathatatlanul lebilincselő olvasmány, amely sajátos szemszögből világítja meg az 1939-1945 közötti világrengető eseményeket, különös hangsúllyal a keleti fronton történtekre.
Norbert középiskolásként ismerkedett meg a vitorlázórepüléssel, majd az iskola befejezése után önként jelentkezett a Luftwafféba. A két háború között kiképzett tiszti állomány tagjaként háborús szolgálatát 1943 márciusában a JG 54 pilótájaként kezdte meg a keleti front északi szektorában Leningrádnál. Eleinte Messerschmitt Bf 109-essel, majd FockeWulf Fw 190-essel repült.
Egyévnyi frontszolgálatot követően visszarendelték Németországba, ahol oktatópilótaként vette ki a részét az amerikai és a brit bombázókötelékek elleni küzdelemből. 1944 végén ismét Oroszországba került, ekkor már századparancsnoki beosztásban. Számos légi győzelmet aratott, míg végül 1945 áprilisában Dél-Németországba küldték sugárhajtású Me 262-es átképzésre. Utolsó bevetéseit ezzel a típussal teljesítette a JG 7 kötelékében. Több mint 200 bevetése során 42 ellenséges repülőgépet lőtt le.
Norbert Hannig visszaemlékezése igazi remekmű, amiből érzékletes képet kaphatunk nem csupán a szovjet légierővel folytatott ádáz küzdelmekről, hanem a háború utolsó, kaotikus hónapjaiban a nyugati szövetségesek lehengerlő túlerejével szemben indított elkeseredett támadásokról, majd az azt követő hadifogságról is. Mindemellett Norbert fényképezési szenvedélyének köszönhetően mindaddig sehol nem publikált korabeli felvételek sokaságát van szerencsénk e könyvből megismerni.(Hajja és Fia Kiadó)
A LUFTWAFFE TÖRTÉNETE
Az 1918. november 11-i leszerelési határozat értelmében a német légi ütőerő valamennyi gépét el kellett pusztítani, vagy át kellett adni. Ez megtörtént, de nem tökéletesen, így az 1919-es lengyel felkelés idejére néhány gép újra a birodalmi véderők rendelkezésére állt. Az 1919. június 28-i békeszerződés azonban megtiltotta a 100 ezer főre korlátozott hadseregnek szerény repülőalakulatai birtoklását is. 1919. augusztusában egyetlen német gép sem repült katonai kézen, csupán a rendőrségnek maradt 1920. elejéig néhány százada.
A Junkers cég gyárat épített a Szovjetunióban és Svédországban, Malmö mellett. A németországi gyárakban alkatrészeket gyártottak mert ezt nem tiltotta a békeszerződés, és az országon kívül szerelték össze a gépeket. A békeszerződés korlátozta a motorok űrtartalmát, így jöttek létre a furcsa, hárommotoros konstrukciók, melyek három motorral már elegendő teljesítményt adtak a repülőknek (Fokker, Junkers). Dr. Vlaudius Dornier a régi gyártól néhány mérföldre, semleges erületen, Altenheimben a Constance-tónál építette fel gyárát. Ernst Udet a repülőgépiparban helyezkedett el és versenyzésre is alkalmas gyors gépeket gyártott, míg Warnemündében Ernst Heinkel állított elő olyan gépet ami gyorsaságával és manőverezőkészségével tűnt ki.
1926-ban lazultak a versailles-i szerződés repülőgépgyártásra vonatkozó béklyói, hogy immár megindulhasson a nagyteljesítményű repülőgépek építése. Mivel nemzetközi egyezségek megengedték korlátozott számú tiszt sportrepülő tevékenységét, ebben az évben megkezdődött egy új német légierő felépítése. Az akkori birodalmi védelmi erők a Birodalmi Közlekedési Minisztérium Légiközlekedési Osztályán keresztül megkapták a legteljesebb támogatást. A Lufthansa egy-egy pilótaiskolája évente kb. 100 pilótát képzett ki. Brüning kancellársága végére, mikor Hitler átvette a hatalmat, már több ezer jól kiképzett pilóta állt rendelkezésre. Az osztály vezetője 1934-ig a Pour-le-merite-viselő Ernst Brandenburg (szolgálaton kívüli) repülőszázados volt. A Rapallo-szerződés kibővítése egy megegyezéshez vezetett a Szovjetunióval, ami után a birodalmi haderő rendelkezésére bocsátották a lipezki repteret pilóták kiképzése és harcigépek berepülése céljából. A Luftwaffe számos későbbi vezető beosztású tisztje (Student, Wimmer, Jeschonnek és mások) végzett itt úttörőmunkát. A korábbi vadászcsoport-vezető és Pour-le-merit-tel kitüntetett Emil Thuy is itt zuhant le és halt meg egy Albatros L-76 felderítőgép berepülésekor. Dr. Brüning - 1930-32. között birodalmi kancellár - további támogatást biztosított ennek a vállalkozásnak. Miután Hitler 1933-ban átvette az irányítást, megparancsolta egy ütőképes fegyvernem létrehozását, mint katonai és politikai hatalmi eszközt, de ne feledjük, hogy a munka már a hatalomralépése előtt jóval megkezdődött. A német légierő születése ugyanannyi előnnyel, mint hátránnyal járt. Az előnyök a korlátlan anyagiakban, és ama kényszer hiányában álltak, hogy régi, elöregedett anyagot kelljen átvenni. Ezzel szemben álltak a súlyos hátrányok, mint a hiányzó fegyverzet-, és motorgyártás, valamint a megfelelő tisztek és személyek hiánya, mivel ehhez a hadsereg törzse nem volt elegendő. A Luftwaffe létrehozása 1933-ban még álcázottan történt. A pilótautánpótlást képzése ugyancsak álcázva, polgári oktatóközpontokban, mint a DLV-nél, a Deutsche Luftfahrt GmbH-nál (Német Légiközlekedési Kft) és a jelentősen kibővített Német Forgalmipilóta-Iskolában (Deutsche Verkehrsfliegerschule, DVS) történt. A Luftwaffe felfedése Hitler 1935. február 26-i rendeletével történt. A hivatalos, nyilvános bejelentést március 1-én tették meg.
A sokszor a világ legerősebbjeként dicsőített német légierő egy kudarc lett. De Franciaországtól eltérően ezért a kudarcért nem a repülőgépipar, hanem a legfelsőbb vezetés volt felelős. A Luftwaffe élén - létrejöttének teljes ideje alatt - a későbbi birodalmi marsall, Hermann Göring állt. Göringből, az első világháborús vadászszázadosból hiányoztak a beható vezérkari ismeretek. Ezen felül 1918. után csak politikusként tevékenykedett, és nem volt szakember a repülésben. Helyettese, az akkori légügyi államtitkár, később vezértábornagy Erchard Milch a Lufthansa igazgatójaként gazdag szakmai ismereteket és fejlett szervezőkészséget hozott magával. Később mégis csődöt mondott, amikor olyan feladatokat kapott (új típusok, sugárhajtás), amelyek veszélyeztették állását. Az első világháborúban ő is csak századosi rangig vitte. Amikor megalakult a Birodalmi Légügyi Minisztérium, a hét hivatalfőnöki kinevezésből csak hármat kaptak egykori pilóták. A Luftwaffe első három vezérkari főnöke sem pilóta volt, hanem a hadseregtől jött. Közölük Wever tábornok egy kimagasló adottságú személyiség volt alapos vezérkari képzéssel. Ő dolgozott a legrövidebb ideig a légügyben és alapos tervezőnek bizonyult. Visszatekintve ki kell mondani, hogy ő volt a legjobb képességekkel megáldott vezető a német légierőben, és az egyetlen, aki stratégikusan tudott gondolkodni. Az, hogy egy 1936-os repülőbalesetben életét vesztette, a Luftwaffe legnagyobb vesztesége volt. Kesserling tábornok is kiváló személyiség volt, aki jelentős energiát fordított a munkájára. Kétségtelen, hogy sosem ismerte fel a repülés fejlesztésében rejlő lehetőségeket. A vezérkar harmadik főnöke, Stumpff csak rövid ideig maradt. Ezt a szervezőtehetséget egy fiatal első világháborús hadnagy, Jeschonnek váltotta fel. Habár korábban egy oktatóezred parancsnokaként hírnevet szerzett magának, új hivatalában megbukott. Szerencsétlen személyzeti politikát folytatott, és az ő számlájára írhatjuk a Luftwaffe hanyatlásának nagy részét. Hasonló hibás döntések történtek a technikai hivatalban, melynek fontosságát folyton alábecsülték. Wimmer ezredes után presztizsokokból a technikai részletekben jártas fegyverkezési ütemező posztját egy repülési teoretikus, Ernst Udet kapta meg. Ez 1936. közepén történt. Weverrel és Loebbel együtt ugyan létrejött egy termékeny időszak, de Wever halála után Udet úgy érezte, hogy a feladat meghaladja erejét és inkább az öngyilkosságot választotta.
A légierő stratégiai felépítésén is egy óriási hézag tátongott. Már 1933-ban felmerült nehézbombázó repülők tervezése és építése, amit egészen 1936-ig halogattak, míg abban az évben törölték a megvalósítandó tervek közül. Az ipar nem tudott elég nagy motorokat gyártani. S bár 1933-ban a légierő feladata csak a Heer és a Kriegsmarine légi támogatása volt, 1934-re a vezetőség magáévá tette az ellenséges légtér támadásának valamint a honi védelmének a feladatát is, méghozzá nehéz osztályú repülőgépek nélkül. Csak 1939-ben, Hitler személyes parancsára kezdenek el újra nehézbombázókkal foglalkozni. Az eredmény az Angliai csatában sarkosodott ki, ahol az arra alkalmatlan légierőtől London, azaz területcél támadását várták el a csata második felétől. A csata első felében még eredményesnek is volt mondható a Luftwaffe, amíg stratégiai pontcélok támadására alkalmazták, mivel ahhoz megvoltak megfelelő eszközei.
A LUFTWAFFE SZERVEZETE
1934.
A légierőt még titokban, a Birodalmi Légügyi Minisztérium keretein belülről kellett irányítani. Birodalmi légügyi miniszterként Göring állt az RLM élén. Egyúttal titokban ő volt a hivatalosan nem is létező légierő főparancsnoka. Neki volt alárendelve a légügyi államtitkár, Milch, akinek a következő hivatalok főnökei tartoztak felelősséggel:
A-Hivatal (szervezés, irányítás)
B-Hivatal (légiközlekedés, légtérfelügyelet)
C-Hivatal (technika, fegyverzet)
D-Hivatal (adminisztráció, gyártásügy)
E-Hivatal (utánpótlás)
P-Hivatal (személyzeti ügyek)
1935.
A Luftwaffe hivatalos megalapításával az RLM lett a legfelsőbb állami hatóság mind a polgári, mind a katonai repülésben. Göring miniszteri kinevezése mellé megkapta a légierő főparancsnokét (Oberbefehlshabers der Luftwaffe, Ob.d.L.) is. Eme minőségében a szárazföldi erők és a haditengerészet főparancsnokai mellett a birodalmi hadügyminiszter és Wehrmacht-főparancsnok, azaz Hitler közvetlen alárendeltségébe tartozott. Az RLM ekkor a következő részekre tagolódott:
1. Központi Osztály
2. Légiparancsnoksági hivatal (vezérkar)
3. Általános Légügyi Hivatal (légiközlekedés, polgári repülés)
4. Technikai Hivatal
5. Légierő-Igazgatóság
6. Személyzeti Hivatal
7. Légvédelmi Tüzérségi és Légoltalmi Felügyelet
Kirendeltségként közvetlenül az RLM irányítása alatt álltak:
Königsberg I. Körzeti Légiparancsnokság
Berlin II. Körzeti Légiparancsnokság
Drezda III. Körzeti Légiparancsnokság
Münster IV. Körzeti Légiparancsnokság
München V. Körzeti Légiparancsnokság
Kiel VI. Körzeti Légiparancsnokság
Pilótaiskolák Parancsnoksága
Repülőgépgyártás
Megalakítása pillanatában a luftwaffe állománya:
900 pilóta
200 légvédelmi tiszt
17000 sorkatona
500 repülőgép
1936.
Változtatás az addigi Légiparancsnoksági Hivatalon belül a légierő vezérkari főnökére nézve. Ezentúl közvetlenül a légügyi miniszter és a légierő főparancsnoka személyének lett alárendelve, tehát nem tartozott többé számadással a légügyi államtitkárnak, akinek következésképp minden befolyása a vezérkarra megszűnt.
Újabb szervként a Légierő Utánpótlási Hivatalát, a Repülésbiztonsági és Eszköz-Felügyeletet, valamint egy 7., braunschweigi körzetet hívtak életre.
Ebben az évben állítják fel a Kondor-légiót, ami a Spanyolországban harcoló német légierőt fémjelezte. A tiszteket és a közkatonákat szabadságolták a Luftwaffétól és önkéntesen vettek részt a Spanyol polgárháborúban, ahol a szükséges létszám felett vettek részt Göring irányításával, mivel a cél az volt, hogy minél több katona szerezzen tapasztalatokat.
1939.
Röviddel a II. világháború kitörése előtt alakult ki a Luftwaffe végleges szerkezete. Még mindig az RLM volt a legfőbb hatóság. Ennek élén Hermann Göring, a birodalmi légügyi miniszter és légierő főparancsnok állt. Neki voltak alárendelve:
a légügyi államtitkár és a légierő főfelügyelője (Milch), akinek ugyancsak alá voltak rendelve:
-a légoltalom főnöke (Rüdel) a Légierő-Igazgatóság, Általános Légügyi Hivatal, és a Személyzeti Hivatal alosztályokkal;
-a "repülőgépgyártás főnöke" (Udet) a Technikai Hivatal, és az Utánpótlási Hivatal alosztályokkal, valamint a légierő próbatelepeivel;
-a "kiképzési főnök" (Kühl)
-a "híradási főnök" (Martini)
-a Központi Osztály főnöke (Witzendorf) az "Attasécsoport" és a Jogi osztályokkal, valamint a miniszteri hivatalfőnökök hivatalával;
a vezérkar főnöke (Jeschonnek);
a miniszteri hivatal főnöke és a légierő-bizottságok elnöke (Bodenschatz).
Harcászatilag a Luftwaffe légiflotta-, és légierőparancsnokságokra oszlott:
Berlin 1. légiflottaparancsnokság (Kesselring)
Braunschweig 2. légiflottaparancsnokság (Felmy)
München 3. légiflottaparancsnokság (Sperrle)
Bécs 4. légiflottaparancsnokság (Loehr)
Königsberg légierőparancsnokság (Keller)
Területileg a korábbi hét körzet helyett tíz kerületi parancsnokság jött létre:
I. Königsberg
III. Berlin
IV. Drezda
VI. Münster
VII. München
VIII. Breslau
XI. Hannover
XII. Wiesbaden
XIII. Nürnberg
XVII. Bécs
A REPÜLŐALAKULATOK SZERVEZETE
Rotte(géppár): A géppár vezetőjéből Rottenführerből és a hozzá beosztott Rottenfliegerből áll. A vezető felel a navigációért, a másik fő feladata pedig fedezni a vezetőjét.
Schwarm(raj): 2 Rotte, azaz 4 gép. A vezető Rottenführer a Schwarmführer azaz a Schwarm vezetője.
Staffel: 3 Schwarm, azaz 12 gép.
Gruppe: 3 Staffel, azaz 36 gép.
Geschwader(repülőezred): 3 Gruppe, azaz 108 gép
Ehhez jött még hozzá egy Gruppenstaffel és egy Geschwader-Stabskette. Ezzel az ezred tervszerű ereje összesen 120 repülőgépet tett ki.
A 3/JG52 például az 52-es repülőezred I-es Gruppe 3-as Staffelját, azaz 12 gépet jelöl, mivel a római szám a Gruppét jelöli és az I-es Gruppe mindíg az 1-es 2-es 3-as, a II-es Gruppe mindíg a 4-es 5-ös 6-os, a III-as Gruppe mindíg a 7-es 8-as 9-es Staffelokat tartalmazza. Egy vadász Gruppe első Staffeljának a gépek oldalára festett azonosítószáma mindíg fehér volt (1-es 4-es 7-es), a másodiké vörös, a harmadiké pedig sárga a levegőben történő könnyebb azonosítás végett. A sorszám a felségjeltőla pilótafülke felé, míg a Gruppe-jel a farokrész felől került: a második Gruppénak egy függőleges vagy vízszintes sáv, a harmadik Gruppénak egy hullámos vonal, az első pedig jelölés nélküli. A nem vadász alakulatok kék és zöld jelzéseket használtak.
A LUFTWAFFE EREJE A HÁBORÚ KITÖRÉSEKOR
(Werner Baumbach adatai alapján)
1180 bombázógép 30 bombázócsoportban (18 He-111, 11 Do-17, 1 Ju-86)
771 vadászgép 13 vadászcsoportban (12 Me-109, 1 Ar-68)
336 zuhanóbombázógép 9 zuhanóbombázó-csoportban (Ju-87)
408 nehézvadász 10 rombolócsoportban (Me-109 és Me-110)
40 csatarepülőgép 1 csatarepülő-csoportban (Hs-123)
552 szállítógép 2 szállítócsoportban (Ju-52)
379 távolfelderítőgép 23 "F" felderítőszázadban (Do-17)
342 frontfelderítő 30 "H" felderítőszázadban (He-45, He-46, Hs-126)
240 tengerészeti gép 14 parti, 2 fedélzeti és 2 hordozói században
Összesen 4333 repülőgép.
RANGSOR
Állomány
Rang
Vállap Gallér Zubbonyujj (gerenda) Magyar megfelelő
Legénység Flieger (Flg.)
Gefreiter (Gefr.)
Obergefreiter (Ogefr.)
Stabsgefreiter (Stabsgefr.)
Tiszthelyettes Unteroffizier (Uffz.)
Unterfeldwebel (Ufw.)
Unterwachtmeister
Fähnrich/Fahnejunker (Fhr.)
Feldwebel (Fw.)
Wachtmeister
Oberfeldwebel (Obfw.)
Hauptfeldwebel (Hptfw.)
Hauptwachtmeister
Oberfähnrich (Ofhr.)
Oberwachtmeister
Stabsfeldwebel (Stabsfw.)
Tisztek Leutnant (Lt.)
Oberleutnant (Oblt.)
Hauptmann (Hptm.)
Törzstisztek Major (Maj.)
Oberstleutnant (Obstlt.)
Oberst (Obst.)
Generlamajor (Genmaj.)
Generalleutnant (Genlt.)
General der Flieger (Gen. der Flg.)
Generaloberst (Genobst.)
Generalfeldmarschall (GFM)
Hermann Göring Reichsmarschall (RM)
A vállapok és a gallérjelzések színeinek jelentése:
Hófehér Tábornokok (beleértve a tábornoki rangú egészségügyi tiszteket) és a Göring egységek tagjai
Aranysárga Repülőosztagok, ejtőernyős vadászok; nautikusok második alátétként a vállap alá
Tűzpiros Légvédelmi tüzérség, fegyvertisztek, tűzoltók; tiszthelyettesek és legénység Göring alakulatában gallérszegélyként
Karmazsinvörös Vezérkar
Rózsaszín A Luftwaffe mérnök alakulatai
Narancs Szolgálaton kívüli, nyugdíjas tisztek
Aranybarna Légihíradós
Sötétkék Egészségügyiek
Világoszöld Reichsluftaufsichtsdienst azaz Birodalmi Légifelügyeleti Szolgálat (repülgépellenőrzés)
Sötétzöld Wehrmachttisztviselő, Nautikus (tengerészeti)
Fekete Birodalmi Légi Közlekedési Minisztérium
Világoskék Tisztek, Wehrmacht-tisztségviselők és Mérnökök tartalékállománybanon paszományként a gallérnál és a vállapnál
Bordó A Birodalmi Hadbíróság Wehrmacht-tisztjeinek második alátétlapként a vállap alá
ÉRDEMRENDEK, KITÜNTETÉSEK
A LUFTWAFFE ÉRTÉKELÉSI RENDSZERE ÉS KAPCSOLÓDÓ KITÜNTETÉSEK A HÁBORÚ KITÖRÉSEKOR
Nyugati front: A német pontozásban nem létezett közös lelövés, azaz hogy a közösen lelőtt repülő pontjait a pilóták megosztanák. A gépek ártalmatlanná tételének három fajtáját ismerték el a németek: Abschuss - lelövés; Herausschuss - kilövés a formációból (bombázó alakzat elhagyására késztetése); Endgültige vernichtung - végső megsemmisítés (a kilőtt gép megsemmisítése).
Egymotoros vadászgép lelövéséért 1 pont járt.
Kétmotoros bombázó lelövéséért 2, kilövéséért 1, megsemmisítéséért 1/2 pont járt.
Négymotoros bombázó lelövéséért 3, kilövéséért 2, megsemmisítéséért 1 pont járt.
Ez a rendszer figyelembevette, hogy a bombázók alakzatból kikényszerítése komolyabb feladat volt, mint egy magányos bombázó megsemmisítése.
Keleti front: A keleti fronton, mivel eleinte könnyű volt légigyőzelmet aratni, szigorúbb volt a rendszer. Itt sem volt közös légigyőzelem, és csak a lelövés számított légigyőzelemnek.
Másodosztályú vaskereszt 1 pont vagy 2-3 légigyőzelem
Elsőosztályú vaskereszt 3 pont vagy 8 légigyőzelem
Érdemkehely 10 pont
Deutsches Kreuz (Német kereszt) 20 pont vagy 30 légigyőzelem
Lovagkereszt 40 pont vagy 45-50 légigyőzelem (később 150)
Lovagkereszt tölgyfallevelekkel
(a háború alatt alapították már) 100 pont vagy 100-120 (később 200) légigyőzelem
Lovagkereszt tölgyfalombal és kardokkal 150 pont 200 (később 250) légigyőzelem
Lovagkereszt tölgyfalombbal, kardokkal és brilliánsokkal 200 pont 250 (később 300) légigyőzelem
Lovagkereszt arany tölgyfalombbal, kardokkal és brilliánsokkal Oberstleutnant Hans-Ulrich Rudel részére lett létrehozva
A Vaskereszt Nagy keresztje (egyetlen birtokosa Hermann Göring) a háború kimenetelét legkiemelkedőbben befolyásoló stratégiai döntések hozóinak
Bronz frontrepülő csat 20 berepülés ellenséges területre.
Ezüst frontrepülő csat 60 berepülés ellenséges területre.
Arany frontrepülő csat 110 berepülés ellenséges területre.
Bronz bombázó csat 20 berepülés ellenséges területre.
Ezüst bombázó csat 60 berepülés ellenséges területre.
Arany bombázó csat 110 berepülés ellenséges területre.
KIEMELKEDŐ SZEMÉLYISÉGEK
HANS-ULRICH RUDEL,
a lovagkereszt arany tölgyfalombbal, kardokkal és brilliánsokkal birtokosa. A lovagkereszt ezen fokozatát azért hozták létre, hogy az ő kiemelkedő teljesítményét jutalmazhassák. Ju-87 "Stuka" zuhanóbombázó különböző változataival érte el kiemelkedő teljesítményét, és csak a háború végén váltott Fw-190 "Dora" típusra.
2530 bevetésen vett részt, legalább 519 tankot, több mint 800 egyéb járművet, 150 tüzérségi löveget, 70 partraszállóegységet, több hidat, 1 csatahajót (Októberi forradalom), 1 cirkálót (Marat), 1 rombolót semmisített meg, valamint légiharcban 9 győzelmet aratott, ebből hetet vadászgépek felett. 32 alkalommal lőtték le.
1944 márciusában Erwin Hentschel lelőtt bajtársa kimentésére siet, akivel 1490 bevetést teljesítettek együtt. Hentschel meghalt, Rudel pedig a 100.000 rubeles fejére kitűzött szovjet vérdíj ellenére egyedül, fegyvertelenül is visszajutott a vonalaikhoz. Élete végéig magát okolta haláláért.
1945 tavaszén egy sérülése miatt amputálni kellett a bal lábát. Műlábbal folytatta a repülést. A háború befejezése után 11 évet töltött szovjet kényszermunkatáborokban.
Szabadulása után Argentínába költözött, és szenvedélyes hegymászó lett. Megmászta Dél-Amerika legmagasabb hegyét és vulkánját is. A vulkán második megmászása alkalmával el kellett temetnie hegymászótársát. A 60-as években visszatért Kufsteinbe, Ausztriába, ahol síoktatóként tevékenykedett. A 80-as évek elején halt meg.
ERICH HARTMANN,
a lovagkereszt tölgyfalombbal, kardokkal és brilliánsokkal birtokosa. A világ legtöbb (352) légigyőzelmet aratott pilótája. Ő arra volt a legbüszkébb, hogy soha nem veszítette el a géppárban vele tartó pilótatársát. Me-109S típusú vadászgéppel repült a legtöbbet. 1941-ben, 19 évesen kezdte pályafutását a Luftwafféban. A repülője oldalára saját jeleként egy római "I"-est és egy vörös szívben menyasszonya nevét, Usch-t festette fel.
1943 július 7-én a Ukrajnában egyetlen napon 7 légigyőzelmet aratott. 1943 augusztusára elérte az 50 légigyőzelmet és még a hónap végéig 80-at, és ezért rábízták a 9/JG52 osztag vezetését. 1943 végére légigyőzelmei 148-ra emelkedtek, és megkapta a Lovagkeresztet. 1944. március 2-ra 202-re nőtt légi győzelme száma, amiért megkapta Lovagkeresztjéhez a tölgyfalombokat. Ő volt a negyedik Luftwaffe pilóta aki elérte a 250 légigyőzelmet, az első aki elérte a 300-at, és az egyetlen aki elérte a 350-et. Legmagasabb kitüntetését, a Lovagkeresztet tölgyfalombokkal, kardokkal és gyémántokkal összesen 27 katona szerezte meg, akik közül 12 Luftwaffe pilóta volt. A háború végén a nyugati fronton harcolt, és nyugati hadifogságba esett, majd kiadták a szovjet hatóságoknak.
1945. május 16-tól volt orosz fogságban. Tíz és fél év szovjet hadifogság után szabadult, és talált újra feleségére Usch Paetschre. 1956-ban visszatért a Német Szövetségi Köztársaság Luftwafféjába, ahol 1958-ban az akkor újra létrehozott vadász haderőnem első ezredét, a 71. Richthofen ezredet helyezték parancsnoksága alá. 1970. szeptember 30-án saját kérésére, ezredesi rangal felmentését kérte az aktív szolgálat alól.
HERMANN GÖRING,
aki az első világháborúban megkapta a becsületrendet (a legmagasabb német kitüntetést), a vaskeresztet oroszlánnal és kardokkal, a Hohenzoller-medált, a Karl-Friedrich-medált. Két év alatt szervezte meg a légierőt, amit meglepően jó eredménnyel próbálhatott ki a spanyol polgárháborúban. A Luftwaffe Reichsmarschallja. A Vaskereszt Nagy Keresztjének egyetlen birtokosa. A kitüntetést kizárólag a vezérkar azon tagjai részére alapították, akik a háború kimenetelét legkiemelkedőbben befolyásoló stratégiai döntéseit hozták. Az 1940-es Francia, belga és holland hadjáratok alatti Luftwaffe irányításáért ítélték meg neki.
Idézetek Göringtől a Nürnbergi törvényszék jegyzőkönyveiből:
- "Mindíg a győztes lesz a bíró és a vesztes a vádlott."
- "Adolf Hitler, a führer halott. Mindenki engem tekintett utódjának a birodalom élén. Ennek következtében ... elismerem felelősségemet, amennyiben mindent elkövettem a hatalom megszerzésére, és megszerezvén megerősítésére, hogy Németországot szabaddá és naggyá tegyem. Mindent elkövettem a háború elkerülésére, de amint elkezdődött, mindent megtettem a győzelemért."
- "Nem igazolni akarom Adolf Hitler életét, nem is dicsőíteni akarom, csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy az utolsó percig hű maradtam hozzá, mert hiszek abban, a hűségeskü nem csak jó időkben köt, hanem nehéz időkben is, amikor is sokkal nehezebb megtartani."
Részlet Göringnek a feleségéhez írott leveléből:
- "Alapos megfontolás és buzgó imádság után úgy döntöttem, ikább megölöm magam, semhogy ellenségeim felakasszanak. A kivégzőosztag előtt bármelyik percben elfogadnám a halált, de Németország Birodalmi Marsallját nem fogják fölakasztani." - mint egy köztörvényes bűnözőt.
-
A szervezet értékelése:
A KEZDETEK
Mikor 1923-ban von Seeckt tábornok benyújtotta indítványát az önálló Német Légierő megalapítása céljából, még senki sem gondolhatta, hogy mennyire illeni fog a Luftwaffe-ra a „porból lettünk porrá leszünk” mondás. Az I. Világháborúból vesztesként kikerülő, a versailles-i békeszerződés terheitől sújtott, gazdasági és társadalmi mélyponton lévő országban nekilátni ütőképes légierőt fejleszteni nem kis feladat volt. Természetesen rendelkezésre álltak a hagyományosan fejlett német ipar kiváló szakemberei, a különböző repülőgépgyárak tehetséges fejlesztőmérnökei és a háború után helyüket, feladatukat kereső katonatisztek is, ám még így is szinte lehetetlennek látszott, hogy Németország belátható időn belül az antant államok légi haderőivel versenyezni tudjon.
Az egyre inkább mozgolódó Német Nemzetiszocialista Párt tagjai azonban komolyan gondolták, hogy revansot vesznek a császári Németország legyőzőin, melyhez minél előbb egy erős légierő szükségeltetik. A rendkívül tehetséges és megfelelően gátlástalan Erhard Milch került a légügyeket irányító hivatalok élére és haladéktalanul megkezdte a majdani „világverő” Luftwaffe alapjainak lerakását. Ehhez azonban kezdetben csak burkoltan állhatott neki, hiszen a békeszerződés megtiltotta Németország számára a katonai repülés minden formáját. A háttérben, rejtve végzett technikai fejlesztések mellett a legfontosabb a kiváló személyi állomány kialakítása volt, melyhez a számos kisebb légitársaság összeolvadásával létrejött Lufthansa nyújtott segítséget. Az egyre bővülő vonalhálózattal rendelkező légitársaság (melynek vezetője szintén Erhard Milch volt) összegyűjtötte az első világháborús volt katonai pilótákat és befogadta a gombamód szaporodó vitorlázórepülő klubokból kikerülő fiatal pilótanövendékeket.
A Lufthansa légitársaság Focke-Wulf FW-200 Condor típusú repülőgépe.
Fotó: id. Temesvári Jenő
Mikor az Adolf Hitler vezette náci párt 1933-ban magához ragadta a hatalmat egy technikailag dinamikusan fejlődő, kiváló szakemberekkel és pilótákkal rendelkező német repülős élet alakult ki Németországban. A nemzetiszocialista párt egyik alapító tagjaként számon tartott Hermann Göring (aki maga is első világháborús veterán pilóta volt) miután légügyi miniszter lett már egy biztos alapra építkezhetett. A békeszerződést nyíltan megszegve nagyarányú fegyverkezésbe kezdő országban óriási hatalommal rendelkező, tisztelői által csak „Vasembernek” nevezett Göring mindent biztosított, ami a Luftwaffe gyors fejlődéséhez kellett. Pénz, infrastruktúra, szakképzett munkaerő és teljes politikai támogatás segítségével kiváló repülőgép-tervezők egész sora munkálkodott ebben az időszakban, hogy a szép lassan körvonalazódó, elkerülhetetlennek látszó háborúban a német légierő ütőképesen szolgálhassa a visszavágás lázában égő ország érdekeit.
A II. Világháborúban a Luftwaffe „igáslova” volt a Junkers Ju-52-es szállítógép.
Miközben az egykori győztesek saját múltbéli sikereiktől elvakulva ámították önmagukat és szövetségeseiket a német repülőgépek és pilóták sorra nyerték a különböző repülőversenyeket és döntötték meg a teljesítmény rekordokat. Az utasszállítónak vagy postagépeknek álcázott, valójában bombázóknak készülő Dornierek, Heinkelek és Junkersek gyorsabbak voltak, mint a szolgálatban álló akkori vadászgépek többsége. A sport és túragépeknek készülő, alsószárnyas konstrukciójú Messerschmittek, Focke-Wulfok és Aradók pedig a későbbi vadász és kiképzőgépek egész generációinak alapjait jelentették.
FELKÉSZÜLÉS A HÁBORÚRA
A Hitler fémjelezte náci párt a hatalomátvétel után hamarosan annyira megerősödött, hogy elkezdhette megvalósítani valódi céljait. A gazdasági életet fokozatosan a hadiipari céloknak megfelelően alakították át, a társadalmat teljesen militarizálták, miközben eredményes és egyre agresszívabb külpolitikát folytattak. A Rajna-vidék megszállását a németajkú Ausztria annektálása és a Csehszlovákiához tartozó Szudéta-vidék elfoglalása követte, miközben a világ tétlenül állt. Késve kezdtek hozzá olyan fejlesztésekhez, melyekben a két évtizeddel előtte sárba tiport Németország már megelőzte őket. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a spanyol polgárháborúban bevetett német repülőgépek ellen nem tudtak azonos technológiai színvonalon álló harcigépeket szembeállítani. A spanyol polgárháború volt a Luftwaffe legjobb iskolája, mind a személyzetek mind a technika szempontjából. Ennek köszönhetően 1939-ben úgy kezdhették el a háborút, hogy kidolgozott, modern harceljárásokkal rendelkeztek, melyeket harcban kipróbált, kiforrott technikai eszközökkel, és megfelelően képzett emberekkel valósítottak meg.
A német katonai vezetők felismerték, hogy bár sok szempontból előtte járnak a világnak, a majdani ellenfelek számbeli fölényét és mögöttes gazdasági erejét csak egy gyors, megsemmisítő erejű csapássorozattal tudják ellensúlyozni. Ennek az elvnek megfelelően készítették fel a Luftwaffét is. Gyors, precíz bombavetésre képes, ám viszonylag kis hatótávolságú közepes bombázókból alakították ki a csapásmérő erőt, melyet nagy tűzerejű kétmotoros rombolók és fürge együléses vadászgépek támogattak. Felderítő, szállító és kiképző gépek egész sora biztosította a háttértámogatást az első-vonalbeli harcoló alakulatoknak, a kadétiskolák pedig ontották a személyzeteket.
A LUFTWAFFE A II. VILÁGHÁBORÚBAN
A Német Légierő szereplését a második világháborúban már könyvtárnyi irodalom dolgozta fel különböző aspektusokból vizsgálva a harci eseményeket és a technikai fejlődést. Mi pusztán röviden át kívánjuk tekinteni a felemelkedéstől a teljes bukásig vezető utat.
A „porból születő” és a háború végére „porrá levő” Luftwaffe második világháborús története alapvetően két időszakra bontható. A háború első éveiben az egész kontinentális Európát leigázó német haderő egyik legfontosabb elemének tekinthetjük a légierőt. Lengyelország, Norvégia, a Benelux-államok és Franciaország villámgyors legyőzése aligha mehetett volna végbe a megfelelően felépített és alkalmazott légi haderő nélkül. Az előrenyomuló német páncélos csapatokat a Luftwaffe csapásai által megtört és demoralizált szövetséges haderők képtelenek voltak feltartóztatni. A siker titka a jobb kiképzettségben, a fejlett technológiában és nem utolsó sorban abban rejlett, hogy a Luftwaffe kezdettől fogva a saját harcmodorát tudta alkalmazni, esélyt sem adva az ellenfelek légierőinek, hogy kibontakozhassanak. Amíg maradéktalanul a villámháborús elképzelések szerint vetették be a légierőt a németek, nem akadtak legyőzőre. A „blitzkrieg” szellemében folyamatosan és agresszívan, már saját repülőtereiken támadták a szövetségesek légierőit, állandó bombázásokkal félemlítették meg a polgári lakosságot és a légi fedezet nélkül maradó szárazföldi haderőt. Zuhanóbombázók pusztították az utakat és a hidakat, vízszintes bombázók támadták a városokat és erődítményeket, rombolók és vadászgépek géppuskázták végig a földön vesztegelő szövetséges gépeket, miközben a szállítógépek által célba juttatott ejtőernyős alakulatok diverzáns cselekményei bénították meg a visszavonuló veszteseket.
Az észak-afrikai fronton alkalmazott, sivatagi festésű Fieseler Fi-156 Storch futár-, és sebesültszállító repülőgép.
1940 nyarára a sikert sikerre halmozó Luftwaffe olyan erőt képviselt, ami legyőzhetetlennek látszott. A légiflottákba szervezett hatalmas armada felsorakozott az utolsóként kitartó, ezer sebből vérző Anglia megtörésére. A brit Home Fleet nyomasztó tengeri fölénye miatt azonban szóba sem jöhetett az addig oly jól bevált villámháborús hadviselés a La Manche csatornán keresztül. Viszont a hatalmas tűzerejű csatahajók hatékony légi-fedezet nélkül rendkívül sebezhetőek. A Luftwaffe feladata tehát a Royal Air Force kivéreztetése lett, mely - ha sikerül - lehetővé teszi a flotta elpusztítását és a Brit-szigetek meghódítását. A Göring által személyesen irányított német légierő teljes elánnal meg is kezdte az újabb feladat végrehajtását. A hadműveletek elején, a kontinensen már sikerrel alkalmazott taktikát követték. Tömeges légi-csapásokkal, szinte percnyi nyugtot sem hagyva az ellenfélnek támadták a repülőtereket, harcra kényszerítve minden rendelkezésre álló vadászgépet, pusztították a repülőgépgyártó üzemeket és a kiszolgáló létesítményeket. Az eredmény nem is maradt el most sem, a RAF ugyanis addig soha nem látott mélypontra süllyedt, egyre kevesebb bevethető vadászgéppel és pilótával rendelkezett, miközben teljes deffenzívába szorult.
A II. Világháborúban a németek legnagyobb darabszámban gyártott egymotoros vadászgépe volt a Messerschmitt Bf-109-es. A felvételen egy korai Bf-109 E-3 változat látható.
A németek a győzelem küszöbén azonban elkövettek egy olyan hibát, ami a későbbiekben megpecsételte a Luftwaffe sorsát. Olyan feladatot tűztek ki számára, melyre nem volt alkalmas, idegen szerepkörbe került, és miközben egyre nagyobb erőket vetett be, folyamatosan felőrlődött. A korábbi időszakban ugyanis teljes mértékben az ellenséges légierő megsemmisítésére koncentráló Luftwaffe elkezdte támadni az angol városokat, lélegzethez juttatva a „padlóra küldött”, ám a mérkőzést még fel nem adó RAF-ot, amely megerősödve méltó ellenfelévé tudott válni a németeknek. Az eredeti szerepköréből kizökkenő Luftwaffe elveszítette kezdeményezőképességét, többé már nem tudta ráerőltetni harcmodorát a Brit Királyi Légierőre.
Miután Hitler és Göring belátta a kudarcot, elhalasztották majd teljesen törölték a partraszállás tervét. A hátukban hagyva az elszánt ellenséget inkább kelet felé fordultak, a gyengének vélt Szovjetunió ellen. Ezen a fronton a Luftwaffe még megmutatta, mire is képes, ha arra használják, amire kitalálták. Iszonyatos erővel sújtott le az alacsonyabb technológiai szintet képviselő, elavult elvek alapján vezetett, személyi állományában is meggyengített Vörös Légierőre. Az 1939-40-es sikereket felidézve pusztították el az ellenállásra képtelen szovjet légierőt, miközben hatékonyan segítették a szárazföldi haderő előrenyomulását. Kihasználva a meglepetés erejét, úgy harcolhattak, ahogyan a legjobban tudtak. A baljós jelek azonban már gyülekeztek. Az angliai csata idején elveszített gépállományt ugyan pótolták, de az elpusztult személyzeteket már nem sikerült maradéktalanul. Miközben a haderő zöme keleten, az egyre hosszabb frontvonalon harcolt, a hitleri birodalom hátában újra erőre kapó RAF kezdett magához térni, a védekezésből fokozatosan támadó helyzetbe kerülni. A kezdetben inkább szimbolikus jelentőségű támadások lassan egyre erőteljesebbé váltak, átcsoportosításra kényszerítve a Luftwaffeét, amelynek pedig minden egyes gépére és pilótájára szüksége volt a végeláthatatlan kiterjedésű szovjet fronton. Ez az erőmegosztás végül oda vezetett, hogy a háború második felére a több fronton harcoló német légierő már egyik fronton sem tudott átütő erejű lenni.
A Pearl Harbour-i japán támadás után hadviselő féllé előlépő USA is megkezdte bizonyos erőinek átvezénylését Európába. A Brit-szigeteket gyakorlatilag egy monumentális repülőtérként képzelték el, melyről kiindulva az angolokkal karöltve addig bombázhatják Németországot, amíg az feladni kényszerül a háborút. A kezdeményezés lassan teljesen kicsúszott a németek kezéből, olyannyira, hogy az 1943-as évtől kezdve már csak sodródtak az eseményekkel, de már nem ők irányították azokat. A Luftwaffe olyan harc megvívására lett kényszerítve melyből lehetetlen volt győztesen kikerülni. A mindent elsöprő támadásokkal operáló, egykor verhetetlen német légierő védekezésre szorult, miközben az addig biztos hátteret adó ipart folyamatosan pusztították a szövetségesek. A németek háború eleji fennálló technikai és humánerőforrásbeli fölényét folyamatosan kiegyenlítették az angolszász hatalmak, a Szovjetunió pedig hatalmas tömeghadsereg létrehozásával válaszolt az őt ért agresszióra, miközben technológiai téren is dinamikusan fejlődött. A hanyatlás kezdete minden bizonnyal az angliai csata volt, a Luftwaffe gerince azonban a keleti front mindent felőrlő anyagcsatájában roppant meg, a végső csapást pedig az ipari hátteret elpusztító angolszász bombázások mérték rá.
A háborúk sajátossága, hogy felgyorsítják a technológiai fejlődést, melyben a németek a háború utolsó napjaiig élen jártak. A frontokon kialakult kedvezőtlen helyzet és a véges gazdasági potenciál még gyorsabb és hatékonyabb fejlesztéseket ösztönzött. Az ellenfelek mind inkább nyomasztóvá váló számbeli fölényét a Luftwaffe magasabb színvonalú technikai eszközök alkalmazásával próbálta kiegyenlíteni. Harci körülmények között alkalmazták a háború végén a rakéta hajtóműves elfogó-vadászokat, valamint a sugárhajtású bombázókat és vadászgépeket. Olyan technikai színvonalat értek el, ami évekkel megelőzte a szövetségeseket, azonban mindez már későn valósult meg.
A német „csodafegyverek” két példánya, a Messerschmitt Me-163 Komet és a Messerschmitt Me-262 Schwalbe.
A Luftwaffe a háború végét úgy érte meg, hogy ugyan a legfejlettebb eszközöket alkalmazó légierő volt, de számbelileg és a teljes gazdasági-, ipari háttér összeomlása miatt potenciáljában is végzetesen meggyengült. Bár a háború utolsó napjáig harcban állt, az 1945 eleji kétségbeesett „Bodenplatte-hadművelet” után nem tudta érdemben befolyásolni az eseményeket. Az egykoron legyőzhetetlennek vélt Luftwaffe a létrehozóival együtt vált semmivé az elüszkösödött ország romjai alatt.
Temesvári Péter
Spick, Mike:
A diadalmas Luftwaffe
Gold Book, 2008
A kiadó:
A II. világháború kitörésekor sokan a Luftwaffét tartották a világ leghatékonyabb légierejének. A németek a Blitzkrieg, a villámháború stratégiáját alkalmazva rövid idő alatt végigsöpörtek Európán. A Luftwaffe az ellenséges repülőegységeket leradírozta az égről, utat nyitott a páncélosok számára, és védte a tenger felé előretörő földi alakulatok szárnyait. A győzelmi mámorban úszó, saját kiválóságában bizonyosságot nyert német légierő összegyűlt a megszállt Nyugat-Európában, hogy egy utolsó ütközetben összecsapjon az egyetlen megmaradt ellenséggel - Nagy-Britanniával. Az esélyek egyértelműen a magabiztos németek mellett szóltak. Ám 1940 nyarán, az angliai csatában drámai vereséget szenvedtek, és 1945 májusára kénytelenek voltak megadni magukat a szövetségeseknek - a Harmadik Birodalom összeomlott.
Hol rontották el? Hogyan történhetett volna másként? Mi történt volna, ha Göring, a Luftwaffe briliáns parancsnoka 1940 szeptemberében váratlanul meghal? Milyen radikális változásokat okozott volna ez a parancsnoki struktúrában? És ha a Luftwaffe hadászati légiereje valósággá válik?
A Greenhill alternatív történelmi sorozatának ebben a lebilincselően megírt és gondolatébresztő művében Mike Spick aviatikai történész mindezeket a kérdéseket felteszi, és elénk tár egy, a valóditól gyökeresen eltérő eseménysort, amely a háború drámaian új végkimeneteléhez vezetett volna.
Kerekes Tamás
