Tisza Kata: Dr. Kleopátra
Isten tudja, de nem írtam le még egy jó szót Tisza Kata irodalmi tevékenységéről, mert úgy gondoltam, a rám fölöttébb jellemző flaubert-i műgonddal, hogy a hölgy egész egyszerűen nem szolgált rá. Egy Kőbányai János nevű szakrális személyiség írta nekem egy magánlevelében, hogy összesen két embernek nem kellett megtanulnia, írni: Shakespeare volt az egyik, Petőfi Sándor a másik. Tisza Kata pedig az eddig közzétett két(három?) kötete óta folyamatosan tanít és tanulja a kreatív írásművészetet, amiről Sinclar Lewis, Brain , Keating és a nehezen feledhető Kukorrellly jóvoltából már annyi hasznosat megtanulhattunk eleddig. Most pedig megtanítja nekünk a hölgy, hogy tényleg igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert. Tisza Kata kétségkívül fejlődik. A problémát néhol a könnyedebbik végén ragadja meg, filozófiája nem állná meg a helyét Steiger Kornél PhD –jénél, de itt rémlik nekem egy Vámos Miklóssal készített interjúm fontos mondata. (Vámos Miklós mondta , nem én: amíg emberábrázolás lesz, addig lesz irodalom és lesz olvasó is.- Kerekes Tamás) Tisza Kata pedig embert ábrázol, sőt sorsokat, sőt kollíziókat, sőt egzisztenciális és pszichopatológiai kórisméket, de egyszerű embereket is.(Ez feltehetőleg a kötet lektora). Ráadásul cselekménye van, ami nem árt, ha valaki bestseller-írást tanít a Magyar Íróakadémián.
Először is a könyv olvasmányos. A párkapcsolati elvonásban szenvedő táltostól paraszenzig, jósnőkig, buddhista szélhámosokig rohangáló, tönkrement mentalitású színésznő mozaikszerűen kiképzett élettörténete jó alkalom arra, hogy egy összefüggő epika születhessen a pesti szubkultúrák egyikéről és másikáról, az önsegélyező egyletektől kezdve a magányos, önjelölt váteszekig. Kocsmáktól az önjelölt lúzerek klubjáig. Budapest egyfajta látlelete ez is, akárcsak a méltatlanul és méltányosan dicsért Nagy Gergely Keine Angst c. kötete. Ráadásul miközben apró életrajzokban írja meg életünk elfuserált szereplőit, a történetben a hősnő is bejárja a fejlődési regény kellő fokozatait, ahogy azt Fenenagy Szabolcs szokta nagy ívű
opusaiban hiányolni a néha elfeledett epikai ívet, hogy álljon a hátába, és a rák pengesse.
Tisza Kata élethelyzeteket ábrázol, aztán moralizál, és tovább görgeti a cselekményt. Úgy emlékeztet engem ez minden tollforgatóra, Pindarosztól Doris Lessingig. Mintha ők is, valamiként, ezt gyakorolják, ki James Joyce módjára, ki pedig Német Gábor stíljében. Ám ez a könyv most nem köt ki az antikváriumban. Nagyon nagy dologról van szó az én életemben, megtartom és boldogabb napjaimban(holnap) újra elolvasom. Tisza Kata panoramikus szerkesztésű, képeket, jellemparódiákat festő regénye nem tudható még, hogy mennyire rázza meg a nagybudapesti ámokfutás, meg a pompásan buszozunk rajongóit, de biztos, hogy a szerző egyéni biográfiájában megtörtént a szándék rögzítése: elmozdulni a lektűrtől, s a modern élethelyzetek dramatizálásáig . A könyvet örömmel olvastam. Kellemesen csalódtam és ajánlom mindenkinek, sok szeretettel. A legnagyobbat csak magamban csalódtam, mert noha fogcsikorgatva vettem kezembe, örömmámorban fejeztem be, agyamban apró csillagszórókkal bajlódva.
Csak arra kérem a szakembereket (kik azok?), az olvasókat, hogy tegyék a kezüket a szívükre és mondjanak már csak egy valakit, aki ennyire fejlődőképes?
Most persze majd ráteccik vágni, hogy Gerlóczy Gedeon. Amire én nem válaszolok.
Nem érek rá, ma még újraolvasom.
Kerekes Tamás
AMIVEL már nem értek egyet
Azaz a „könyvesblog” írójával
„Melyik a létező legrosszabb kisebbségi lét? Erdélyinek, zsidónak, magyarnak, nőnek, művésznek vagy grófnak lenni? Tisza Katának sikerül választ adnia erre a kérdésre: mindegyik nagyon rossz, de a legszarabb, ha ez mind együtt van.
Az utóbbi években a baszós-romantikus műfajnak nagy lendületet adó Tisza Kata váltott, mostantól kevesebb a szerelem, a szex, viszont több a gondolatiság, haha. Mert szar ez a budapesti lét, örökké kívülállónak lenni, ezzel még a Parlamentbe is be lehetne kerülni, az ötszázalékos küszöb eléréséhez elég olvasója van.
Tisza Kata a Rácz Zsuzsa (Állítsátok meg Terézanyut!) és Helen Fielding (Bridget Jones) kijelölte úton indult el, míg agyára nem ment a sok politikai beszéd Erdélyről, ami miatt úgy érezte, mondania kell valamit nekünk. Míg Fielding és Rácz humoros és önironikus, addig Tisza annyira komolyan veszi magát, hogy én is elborzadok a helyzetén, és tenni akarok.
Valami blikkfangos elbeszélői szerkezetet gondolt ki Tisza Kata: van egy Klára nevű festő, aki a magyar kultúra legtehetségesebb, legkedvesebb és legjobbfej alakja (aki ráismert Katánkra, ugorja át a bekezdést), akinek az életéről elég annyit tudni, hogy szinte megegyezik az írónőjével:Erdély, gróf, miniszterelnök rokon. Mert az olyan stílusos, sőt az maga a posztmodern! Főleg, ha összekacsint az olvasóval, amikor reflektál a Tisza Kata-jelenségre, mert ilyen is van.
szóval egy igazi hősnőnk van, aki hosszú évek után végre megkapja a magyar állampolgárságot, persze addig nagyon sokat kellett gondolkoznia a kérdésen, milyen erdélyinek, magyarnak, zsidónek (etc.) lenni. Olyan kliséket bír válaszolni, hogy gyanakodunk, Orbán vagy Gyurcsány beszédírója mellékállásban.
A fülszövegből derült ki igazán számomra, hogy ez a történet főleg egy kocsmában játszódik. A környezetnél már csak hősünk kapcsolatai jellegtelenebbek, akik közül csak a legrosszabb értelmiségi faszfejet lehet megjegyezni a hülye elméleteivel.
A történetvezetése borzalmas, a karakterek a legrosszabb Kaland- Játék -Kockázatokat idézik, a demagóg filozofálgatás pedig Verebes Istvánt is zavarba hozná. Egy örömünk lehet, ha egy mély érzésű Tisza Kata-rajongó a könyv elolvasása után elkezdene más Tisza Kata-rajongókkal beszélgetni arról, hogy ne baszogassuk a zsidókat, a magyarokat, az erdélyieket, hanem szeressük egymást, akkor már megérte.
Rendben van, kell Budapestnek egy ilyen egyszerre mainstream és populáris író, akivel találkozhatunk éjszaka a romkocsmákban, akiről egyébként a legszórakoztatóbb urban legendek alakultak ki (küldjenek ide, összegyűjtenénk!), ami talán kell a jó könyveladáshoz. Egy probléma van: Tisza Kata nem jó író, pedig örülnék egy ilyen populáris ikonnak, komolyan, kell egy vad csaj is a sok macsó bölcsész közé.
Forrás. www.konyvesblog.hu
A cáfolat- maga a szerző, Tisza Kata
Vajon hogy néz ki egy ember, aki épp pszichiáterhez tart? Senki sem sejtheti az ötvenhatos villamoson, hová megyek. Legalábbis ahogy körbetekintgetek lopva, az arcok közönyösen tolulnak egymásra, izzadtan fogódzkodnak a kezek. Hétköznap délutáni menet a tömény és tompa nagyvárosi nyárban.
Lüktető gyomorral nyomom meg a csengőt. Előtte vagy háromszor is körbejárom a teljesen szokványos házat. Így néz ki egy elmeorvosi rendelő? Nyilván, hogy ne legyen feltűnő. „Pszichiáterhez az őrültek járnak.”
***
– A jósnő ma kivetett téged a kártyámból, és azt mondta, figyelmeztesselek. Életveszélyben vagy. Amikor Lipótmezőn párkapcsolat-függők asszisztense voltam, volt ott egy nő. Lógott a feje, csapzott, festetlen volt a haja, görbe a lába. Látszott, hogy valamikor gyönyörű vonásai voltak. A férje egyetemi professzor. A nő maga is valamikor szakfordító volt, de beáldozta magát a férjének. Ugyanis mivel konkurenciájává vált a férjének, az állandó kritikával illette, s mivel a nő aláment, mosogatórongyként kezelte. A nő volt az a kihívás, amivel nem tudott megküzdeni, ezért folyton támadta. A nő bármit kezdhetett volna az életével, de az időt a zsarnok férjének adta. És hova jutott… Emma, én nemcsak akkor szeretlek, amikor mosolyogsz. Hanem csöndesen akkor is, amikor rossz kedved van. Menj el Gizellához. Vár téged.
Így történt hát, hogy eljutottam Zsolóhoz, a táltosképzőt végzett masszőrhöz, akitől megtudtam, hogy novembertől decemberig uralkodik a gonosz. Azonban nincsenek az életünkben rossz dolgok, csak szükségszerű dolgok. A szenvedésnek mély értelme van, és mindannyian személyes küldetéssel jöttünk a világra. Ő látó, feküdjek csak be. Gondoltam, jó.
– Az emberek lába árulkodik a jellemükről, ahogy levetkőznek, és hozzájuk érek, tudom, hogy milyenek, különösen a göcsörtös láb árulkodik – mondta Zsoló. – Neked viszont szép lábad van, rendezett. A lábujjkörmeid ápoltak, tiszták… Ez nem túl gyakori manapság a magyarok lábai közt. Apropó, ajánlhatok neked egy kitűnő, márkás lábbőr-vágó ollót?
Ekkor hevesen beront egy nagy rokolyás asszony a helyiségbe, és kipirult arccal kiáltja:
– Van még ebben a városban egy kurva pedikűrös, aki ma dolgozik?
– A kozmetika szekció ma szabadnapos. Mi kellene?
– Olyan nagyon büdös a lábam, jöttem, hogy mossák meg.
– Ó, azt én is meg tudom csinálni… Bár, pillanat. Meg kell néznem a naptárat. Lábat mosni fogyó holdkor érdemes… Jól van, rendben, nincs már telehold. Üljön le, várjon, rögtön hozom a lavórt.
Gábor Emma szerelemtéboly áldozata lesz.
Napról napra bomlik meg az agya és elveszti kapcsolatát a realitással. Lassan ellenségnek látja barátait, képtelen ellátni munkáját, fölkelni reggel, elaludni este. Hallucinációi, szorongásai eluralkodnak rajta, kiesik a világból.
Fekete Béla ki-besétál az életébe, hol akarja őt, hol nem, hol biztos, hol bizonytalan, kihasználja, elhagyja, megcsalja, gyötri, mígnem a nő hisztériássá válik, és orvosi segítségre kényszerül.
Pszichiátere gyógyszeresen túladagolja, spiritisztája ördögűzést hajt rajta végre, mert kétségbeesésében minden hihető és hihetetlen módszerbe kapaszkodik. Felvonulnak pszichológusok, pszichiáterek, jósok, asztrológusok, álomfejtők, buddhista lelki vezetők, papok, hipnoterapeuták, házasságközvetítők, mind-mind segítési szándékkal, és jókora tarifával.
A főhősnő egyre mélyebbre zuhan az őrületbe, hiszen oly keskeny a határ téboly és normalitás között, és oly hirtelen váratlansággal ragad magával a váltás. Emma öniróniával szemléli saját nyomorúságát, míg végül vissza nem rugdossa magát az élhető életbe.”
„Régóta akarok írni a szex és a halál összefüggéséről. De nehezemre esik a megfogalmazás. Mert még véletlenül sem akarnám a puszta Maslow-féle szükségletpiramis legalsó szintjéről megközelíteni, de nem is emelném át a teljes éteri sterilitásba.
A kettő együtt, ugyanakkor meg a mindenség, ami közötte van. Természetesen nem a lelketlen szexről beszélek, mert nem tudom mi az. Nem is érdekel. Arról az emelkedett emocionalitásról van inkább szó, amely már halálközeli élmény-
Eldől-e ama legelső fatális pillanatban? És ha nem, van-e bárminemű utólagos létjogosultsága? Képes-e felismerni, megélni mindenki? A Különbséget. Na és ki veszít inkább?
Erről Philip Roth csodálatosan ír A haldokló állat-ban: „A szex nem puszta mulatság. A szex bosszú is a halálon. Ne felejtsük el a halált. Sose felejtsük el. Igen, a szex hatalma túlságosan korlátozott. Én aztán tudom, mennyire korlátozott. De mondja meg, mi hatalmasabb nála?”
El kell égni vagy semmit. Bele kell halni vagy semmit. Újjá kell születni vagy semmit. Áldozni kell vagy semmit. Meg kell semmisülni vagy semmit. Mindent vagy semmit. A lényedet vagy semmit.
De ha semmit, akkor aztán át kell élni a veszteséget. A maga teljességében. Át kell élni a lemondást, az űrt. Azt, hogy elmúlik, kimúlik, elvész, elfogy, kiszikkad, kimúlik, kinyúlik, elhalad. Te meg ott állsz, és nézel utána, mint egy szomorú, apadó hal. Vagy mint a büszke erény maga.
Mi a legfőbb érték? Az erkölcs? A morál? Az etika? Mind együtt? Létezik ilyen? És hol kezdődik mindez? És hol ér véget? Ki határozza meg? Mi erősebb ennél? Számítanak-e a körülmények? Változunk-e mi magunk? Mi a legfőbb jó? A szerelem? Az élet? A halál?
Mit ér az élet a halál nélkül? A szerelem a szex nélkül? A szex a szerelem nélkül? A halál az élet nélkül? S a szex a halál nélkül?
Kérdésfelvető kedvem van. Válaszaimat elvitte a Doktor. Ti itt vagytok még?”
Kedves Kata! Ha így folytatod, akkor itt leszünk még
Tisztelettel Kerekes Tamás
Tisza Kata: dr. Kleopátra
Alexandra Kiadó
